Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség
 
1%

 
Menü
Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség
Körlevelek-áhitatai
 

Körlevelek-áhitatai

Böjt 2018: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” /Jel 21,6/ Német evangélikus testvéreinknél ez év diakóniai mottója így hangzik: „Kenyeret a világnak!” Ám ami ennél sokkalta fontosabb, az az ivóvíz. Míg kenyér, azaz élelem nélkül akár egy hétig is életben lehet maradni, úgy ivóvíz nélkül csak pár napig. A földi öt alapelem egyike a víz. Bolygónk felszínének 71%-t víz borítja, ám ennek csak igen kis része, mintegy 3%-a édesvíz. Ennek is 2/3-a hóban és jégben található, tehát nem felhasználható. A felnőtt emberi test közel 70% szintén víz, de a vér 83%, az agy 90% és a szem 99% szintén víz. Életünk meghatározó eleme a víz. Éppen ezért a 2018-as év diakóniai mottóját így írták át: „vizet mindenkinek”, hiszen 850 millió embernek ma sem jut tiszta ivóvíz és ennél jóval többen szűkölködnek a napi higiéniához szükséges vízben. Nekünk itt a Kárpát-medencében a víz az egyik legfőbb kincsünk, amelyben Isten kegyelméből bővölködhetünk. Ennek ellenére mégis vannak olyan nyári hónapok, mikor az aszály komoly károkat okoz… A víz védelmet is ad. Annak idején a bibliai őskorban az emberek nem csak óriások voltak, de életéveik is hosszabbra szabattak. Pl. Metuséláh, Énók fia 969 évig élt (1Móz 5,21). Aztán később jött az özönvíz. Egyes tudósok szerint annak előtte a Föld légkörében sokkal vastagabb volt a vízben gazdag burok, így ez jobban védte az embereket a kozmikus sugárzástól és könnyen elélhettek akár több száz évig is. A bibliai özönvíz forrásai is innen áradtak, tehát valószínű, hogy ez a burok akkor elvékonyodott. Mindenestere az ma is látható, hogy az ember kényelme és önző, természetromboló tevékenységének köszönhetően az ózonréteg veszélyben forog. A víz, amint az áldás is felülről jön. Kevesen tudják, hogy majd minden ivóvízhálózattal rendelkező településen is ez így van az egész glóbuszon. A műtárgy neve, amely ezt biztosítja: hidroglóbusz. Dunaújváros egyik építészeti jelképe is ez, amely a Római körúton áll és a város fölé tornyosul, mint egy landolni készülő hatalmas csészealj. Irodám ablakából is jól látszódik. Tanult szakmámból adódóan ismerem ennek hidrológiai működésének lényegét. A csáposkutakból nyert, tisztított és ellenőrzött ivóvizet, vezérelt szivattyúkkal a hidroglóbuszokba emelik. Onnan pedig egész egyszerűen (ingyen) a gravitáció segítségével jut el minden egyes otthonba. A csőhálózat körbe van kiépítve, így egy esetleges meghibásodás esetén is biztosítva van a folyamatos vízellátás. Ugyanakkor az is fontos, hogy a víz mozgásban van. A víztározóból az állandóan felhasznált vizet szakaszosan pótolják, így nem fordulhat elő, hogy több hétig az ott álljon. A fizika törvényei szerint tehát ezek a tározók magasabban vannak, hiszen az áldás csak így áradhat „felülről”. Pl. Budapesten az egyik ilyen hatalmas tározót a Gellért-hegy felső gyomrába építették. Fantasztikus mérnöki alkotások ezek. Mégsem mérhetők ahhoz a csodához, amely Isten teremtett világában tetten érhetők. Ezeknek forrása az Úr szeretete. Ő az, aki vizet ad a szomjazónak, Ő az, aki megmossa a tanítványok lábát és Ő az, aki könnyeket fakaszt a bűnbánó ember szeméből. Ő az élet forrása. Amint a víz a földi élet minden részét kitölti, úgy az Isten kegyelme is mindenütt jelen van. Böjt is erre figyelmeztet bennünket. Tartsunk bűnbánatot, forduljunk oda a Teremtőhöz és lássuk meg fátyolos tekintettel az Ő Fiát, Jézus Krisztust. Ő az, aki odalépett a samáriai asszonyhoz és „örök életre buzgó forrássá” lett benne (Jn 4, 14). Bibliai útmutatónk éves igéje is azt üzeni nekünk, hogy ez a forrás bennünk buzoghat, ha Krisztushoz térünk naponta. Ezt a forrást ugyanis nem lehet bepalackozni és tartogatni, mert hasonlatosan a forrásvízhez, vagy az ószövetségi mannához, az bizony nem raktározásra való. Arra való, hogy naponta táplálja életünket, hasonlatosan a bennünket minden formában körülvevő vízhez. Jézus mondja:” Én adok … az élet forrásából.” A víz egyre fontosabb és értékesebb lételem lesz a Földön. Ennek tiszta megtartásához komoly áldozatra és alapos önvizsgálatra van szükség. Egyszóval változás kell. Erre többnyire az ember csak szükség esetén hajlandó. Ilyen szükség, ha úgy tetszik külső tényező a böjt. Böjt, melyet Krisztus Urunk kapcsán tartunk, hogy Ő mossa meg testünket-lelkünket és adjon olyan bővölködő életet, amelyben nem szenvedünk szükséget, hiszen megtaláltuk az élet forrását. Böjt abban is segíthet, hogy a megtalálás öröme olyan reformációt jelentsen számunkra, amelyben minden nap megélhetjük a megtisztulás és a megtartatás bizonyságát. Ezt Ő felülről és ingyen kegyelméből adja, nem kell hozzá mást tenned, csak fellapoznod a Szentírást és pár kortyot venni belőle nap-mint nap, mielőtt a lélek kiszáradna. Egyik ifjúsági énekünk erről így vall.” Szomjat oltó vizedet add, újra érzem irgalmad, felüdít majd, tiszta forrásból fakad. Szomjat oltó vizedet add, reménységünk csak Te vagy, hogyha lépünk,Te vigyázzad utunkat!” Egyházunk fő feladata, hogy mind többen találjuk meg ezt a forráshoz vetető utat, amelyt akár vasárnapról-vasárnapra megjárhatsz! Ámen. Stermeczki András

Advent 2017: „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.”/Lk 12,35/ Itt van mindjárt december hava, hiszen közeleg karácsony idei alkalma. Küszöbön az ünnepek, minek következtében a gyerekek egyre izgatottabbak, a felnőttek pedig ehhez hasonlatosan egyre idegesebbek. Mivel készüljünk az idei ünnepre, hiszen már mindenünk megvan,ami meg még nincs, az szinte elérhetetlen? Nagy utazások, terülj-terülj asztalkám, kisvasút, havas hegyoldalak és világbéke… . Ahhoz hogy a szentesti idill „megszülessen”, nem kell egyéb, mint időben elkezdeni készülni, azaz ráhangolódni. Ezt az időszakot nevezi évezredek óta az egyház adventnek, melynek helyes jelentése eljövetel. Ugyanis Krisztus már megszületett és eljött hozzánk, ezért nem nekünk kell „a karácsonyi idill” megszülésével vesződnünk, hanem ezt is Őrá bízhatjuk. Vele készülve lehet teljes és megszentelt az ünnep. Ennek ellenére, mégis minden évben újra azon törjük fejünket, hogy mivel és miként készüljünk? A minap egy telefonbeszélgetést hallhattam. „Édes kisfiam! Apusnak bátran vegyed meg azt az övet, mert mikor munkába siet és épp abban a nadrágjában nincs öv, amely rajta van, még vagy két percig bíbelődik azzal, hogy a másikból áttegye abba, amelyikben el tud végre indulni.” Aztán a konyhában így influenzajárvány idején jó lenne, ha mindig lenne meleg tea. Persze a mikróban ez fél perc kérdése, de az nem az igazi. Arra gondoltam, bizony milyen jó lenne egy szép nagy kerámia kancsó, amely alatt ilyenkor mindig ég egy kis mécses, hogy melegen tartsa az edény mézes tartalmát. Máris két példa, amely nem kerül százezrek-be és milyen figyelmes kis lehetőség arra, hogy „a karácsonyi idill” ne csak arra a pár napra költözzön otthonunkba, de emléke a hétköznapok szürke hidegét is kiszínezze és felmelegítse. A felövezett derék és a meggyújtott lámpás annak a jelképe Lukács szerint, aki kész az indulásra. Sokszor van vágyódásunk,álmunk arra,hogy elinduljunk valahová, hogy újrakezdjünk vala-mit, de aztán a lustaság, esetleg a félelem vagy egyéb nyomorúság okán nem teszünk egy lépést sem. Pedig, ha az elhatározás megszületett, akkor már minden csak rajtunk múlik. „Vele szeretnék találkozni, Az álmomban, nagy bolond hitben,” – írja Ady. Ilyenkor decemberben az élet legnagyobb találkozása vár ránk. A megszületett Megváltóban a Mindenség Ura jön le hozzánk. Isten testet öltött szeretete lemeztelenítve vár ránk a betlehemi jászolban, de hogy odataláljunk és méltón meglátogassuk Őt, ahhoz nekünk fel kell öltöznünk, mert hideg van és lámpást kell gyújtanunk mert sötétség vesz körül bennünket. 500 esztendeje, a középkor hanyatlását követően, a Lelkétől vezérelve megjelent egy szerzetes, aki nem akart tovább várni, se sötét kolostor-cellájában vergődni, hanem napvilágra szögezte Isten szeretetének üzenetét. Luther Márton így kezdi 95 tételét: ”Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Megtérni, azt is jelenti, hogy tiszta ruhát öltök és gyertyát gyújtok. Ez nem más, mint maga az ünnep. Karácsony ünnepe, melyre gyerekkorunkban olyannyira vártunk. Az angyalok ajándékára, a pásztorok játékára és a család ünneplőbe öltözött,gyertya-fényes vacsorájára. Ez ma sem kell hogy másként legyen, mikor már felnőttünk és ennek minden háttere és a készülődés felelőssége a vállunkon van. Minden előttünk áll és mi ennek részei lehetünk ha akarjuk. Ez az ajándék nem távoli csillagokról jön, hanem a betlehemi fény, melynek sugara öltöztet és utat mutat. Krisztus közöttünk lakozik, és ezt az örömöt karácsonyi készülődésünk alkalmával nem szabad felednünk. Tanuljunk meg vágyakozni azon kincseink után, melyeket már megkaptunk. Újra éljük át a születés csodáját akár családunkkal együtt, mikor fellapozunk egy régi albumot, vagy ne hagyjuk, hogy teljesen ellepje a por az üvegvitrinben az ajándékgyertyákat vagy a polcon a könyveket, hanem vegyük kézbe és ragyogjon fel belőlük az élet fénye. Szerintem ilyen egyszerű. Ne engedjük hát ellopni, elfeledni életünk legnagyobb ünnepét, Isten testet öltött kegyelmét, hanem készüljünk köztünk lakozásának ezredéves ünnepére szüntelen és lelkesen, hogy mind több családban és otthonban megszülessen Ő. Ámen.

Őszi körlevél (2016): „Erős vár a mi Istenünk!” A 46. zsoltárban nem olvashatjuk fenti mondatot. A későbbi redaktor, azaz a szerkesztő illeszti be a fejezet elejére ezt a mondatot, mint a fejezet címe. Nekünk, evangélikusoknak azonban ez a mondat nem csupán egy bibliai idézet lehet, hanem mindennapos köszönésünk. Az iskolai hittanórák így kezdődnek. Megtanítottuk gyermekeinket arra, hogy így köszöntjük egymást. Aki járt nálunk az elmúlt 20 évben istentiszteleten, az is tudja, hogy ez az első mondat, mely megszólal a harang és az orgona hangja után. „Erős vár a mi Istenünk!” – és erre a válasz ugyan ez. Erős vár! De honnan ez a köszönésünk? Nyilván a zsoltár tartalmának ez az alapja. Erődítménybe hívja az istenkereső embert, ahol oltalom és békesség található az Úr mellett. Németül: „Ein feste Burg ist unser Gott” mely evangélikus énekeskönyvünk egyik korálja, melyet Luther Márton írt 1527 és 1529 között, és Wittenbergben jelent meg. Szövege a 46. zsoltár parafrázisa. Luther Márton bibliamagyarázatait a Wittenbergi Egyetemen a Római levél mellett a zsoltár exegézissel kezdte meg. Ebben olvashatjuk, hogy Isten hatalma nem a népe elkényeztetésére, hanem megtartására való. Isten ereje nem abban mutatkozik meg, hogy eltávolít tőlünk minden félelmet, hanem, hogy rettentő körülmények között is megőriz bennünket. Ez az őrállói feladat néha túlmutat gondviselő szeretetén is. Isten nem tétlen. Ő is harcban áll. A 46 Zsoltárban előttünk jelenik meg Isten kegyelmes küzdelme a gonosz minden hamissága ellen. Az Úr Luther idején is harcban állt azokkal, akik az Isten szeretetét „másként” kívánták értelmezni. A keresztyénség morális és fizikai léte forgott kockán. Belülről a mohó anyagiasság és mértéktelen kapzsiság, a pápai szimónia, kívülről a török és a muszlim hódítás fenyegette Európát és hazánkat is. A XVI. században ezért déli határainknál templomainknak a lelki oltalom mellett komoly fizikai feladatai is adódtak. A kettős feladatot ellátó erődtemplomok próbálták megvédeni az oda bemenekülő szászokat, a terület és valláshódító törököktől. Életüket és értékeiket oltalmazta a templom és az azt körülvevő várfalak. Némelyik köré akár három erődfalat is felhúztak. Ezek az építmények ma is megcsodálhatók. Nem véletlen, hogy ma már a világörökség részét képezik ezek az evangélikus templomok. Egy ideig állták is az ostromot ezek a végvárak, de aztán országunk három részre szakadt. Hazánk fejlődése és ereje derékba tört. Ez idő alatt legyengült a nemzet. A bécsi udvarnak a török kiűzetését követő kormányzati módszere széles körű visszatetszést keltett. A rendek már a Buda visszafoglalását követő évben (1687) kénytelenek voltak lemondani szabad királyválasztói jogukról és az Aranybulla nevezetes ellenállási záradékáról, amely jogtiprás esetére biztosította számukra az uralkodóval való törvényes szembeszegülés lehetőségét. A társadalom igen széles rétegének ellenszenvét váltotta ki az is, hogy a Belgrádot 1690-ben visszafoglaló oszmán haderő elől menekülő szerbeket (rácok) úgy telepítette le Magyarországon I. Lipót, hogy mentesültek az állami és egyházi adózástól, valamint a földesúri robotkötelezettségtől. Így jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek a jobbágyoknál. A határőrvidéki szervezet keretébe integrált területükre pedig nem terjedt ki a magyar kormányszékek és vármegyék hatásköre. Egyszóval a külső betelepítés békétlenséget szült, amely szintén erősítette a külső uralom befolyását hazánkban. Későbbi következményét jól ismerjük, hiszen a nemzetiségek Habsburg megosztása is oda vezetett, hogy 1849-ben Világosnál le kellett tenni a fegyvert, majd a következő évszázadban országunkat ismét harmadolták. Az erdélyi fejedelmek korábban szintén jóhiszeműen fogadták be a bocskoros Kárpátokon túli „szegényeket”, hogy hát jók lesznek szolgáknak és a földekre. Nos, ennek következményeit sajnos ma is bőrünkön érezhetjük. Magyarország töredéke lett a réginek, ráadásul erdélyi nemzettestvéreink már kisebbségben élnek, sokszor megalázó körülmények közepette. A „kakukk féle effektust” nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen a történelem szüntelen ismétli önmagát. Az erősek állva maradnak a gyengék elesnek. Ezen világi axiómát át kell gondolni. Morális részét mindenképp! Hiszen ha a hitben gyengék vagyunk, pillanat alatt a bűnnek válunk szolgájává, hogy ne mond-jam rabszolgájává. Keresztyén érté-keinket és hagyományainkat újra fel kell fedezni és bátran hordozni. A bűnnel szemben nem működik a megbékélés és a fegyverletétel. Krisztus katonái az evangélium fegyverhordozói. Pál Efezusiakhoz írott levélben Isten fegyverzetének felöltéséről ír. „Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát…” Ez a pajzs pedig nem más, mint Jézus Krisztus váltsága, aki noha alázatos volt és szelíd, de így szólt Máté evangéliuma szerint:”Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre.”/Mt 10,34/ A hit harcában a tanítványság és az evangélium kincse áll mellettünk. Ha ezeket veszni hagyjuk, akkor elveszítünk mindent. Be kell látni, hogy ma már liberális szép szóval nem lehet csatasorba állni. Kereszténységünk megőrzése identitásunk megerősítésének záloga. Ismét rá kell találni kiüresedő templomainkra, testvérekért kiáltó gyülekezeteinkre, élményeket kínáló alkalmainkra. Meg kell tanítani a mai társadalmat elkötelezett életet élni, és imádkozni, ahol nem a bálványimádat és a birkaszellem a vezető ideológia, hanem a krisztusi lelkület. Európa és benne hazánk is úgy tűnik, hogy kilábalt a gazdasági válságból, de hát közben sokkal nagyobb csapdába sétált. Ez pedig az erkölcsi válság és az istennélküliség individuális sötét szakadéka. Ennek egyik negatív hatása pl. az, hogy nyilvánvaló kérdésekben sem tudunk már egyetérteni. Ilyen az ünnepnap megszentelése, a haza védelme, a házasság szentsége, és a sort sajnos folytathatjuk. Volt idő mikor ezeket az értékeket selyemzászlóra hímezték arany betűkkel. Isten, haza, család. Ma, aki ezeket hangoztatja, könnyen kivívja a szélsőséges jelzőt. Tőlünk délre pár ezer km-re, vagy csupán a határ menti táborokban, esetleg a nyugati szállásokon az Isten léte, a hit védelme és a család valamilyen formájú értéke vitán felüli kincs. Eszük ágában sincs ezeket megkérdőjelezni, sőt képesek érte vérre menő harcot folytatni. Ezt hívja a biztonságpolitika aszimmetrikus hadviselésnek, mert a felek nem egyenlő feltételekkel, azaz szemtőlszemben állnak egymással. Ez ellen nem lehet másként küzdeni csak úgy, ha „ideológiai immunrendszerünket”, azaz a hitünket és józan felfogóképességünket megerősítjük. Az ember életének egyetlen biztonságos pontja van: Isten kegyelmében tartattunk meg. „Aki az Úr Istent féli és tiszteli szívében, azt Ő nagy híven vezeti az igaz ösvényen.” Biztonságunk és megmaradásunk titka: Jézus. Ő a mi erős várunk. Luther így ír Melanchtonnak: ”Meg vagyok döbbenve, hogy nem látsz ebben az ügyben kiutat! Isten tartja kezében azt a dolgot, amit te a te okos könyvedben nem látsz. A hit, abban való bizonyosság, amit az ember nem lát. Miért kételkedsz hát? Isten van, hol lehetne inkább, mint nálunk. Ha Isten velünk ki ellenünk?” Nagy és szent tudomány ez. Isten városát körül veszik az ostromlók, mégis, aki belül van, biztonságban van. „A Seregeknek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk”/Zsolt 46,12/ A 46. Zsoltár szívünkhöz nőtt, drága kincsünk. Ha így van, akkor teológiai tartalmát és üzenetét is értsük meg és éljük meg! Luther győzelmes énekként éli ezt. Jól ismerjük, milyen küzdelmet harcolt végig Isten az ő népéért, és miként halt értünk Krisztus. Akár a mártírok, vagy a reformátorok. Ezt a harcot nem spórolhatjuk meg. Tudom, az elmúlt évtizedek roppant mód elaltattak és elkényelmesítettek bennünket. Ha máshogy nem, akkor a közelegő veszéllyel kívánja Isten felhívni figyelmünket arra, hogy a tét igen nagy. Ha nyugati kultúránk további tobzódására, vagy gyermekeink, unokáink kilátástalan jövőjére gondolunk az is fontos, de mi ez az örök élethez képest? A Teremtő figyelmeztető szava, akár a királyok idején is, prófétai szó, amely ébresztőt fúj. Ébredj, Te, aki aluszol és felragyog neked a Krisztus! Más mondatokban, de ugyan erről szól énekeskönyvünk 388. éneke, Händel győzelmi indulója is, amely a feltámadott Krisztust dicsőíti, ahogyan tette ezt 1456-ban Nándorfehérvár bástyáján Kapisztrán János háromszoros konfesszióval: Jézus, Jézus, Jézus! Ebből ma sem engedhetünk! Ámen

Pünkösdi körlevél 2015. Vasárnap is nyitva! Március második felében, ami majdnem megegyezett a húsvét ünnepével, megváltozott az üzletek hétvégi nyitvatartási rendje. Ezt ki-ki különböző módon élte és éli meg ma is. Azt hiszem erről számadást végezni még igen korai, de elmélkedni, írni róla talán szabad. Mint tudjuk, a vasárnap Jézus feltámadására mutat. Húsvét előtt nem ezt a napot áldották meg, és nem ezen a napon vették komolyan a pihenést, hanem a teremtés hetedik napját, a szombatot választották. A vallásos zsidók számára ez írott törvény, melyet a mai napig igen komolyan vesznek. Jeruzsálem ortodox negyedében (Mea Searim) péntek este kordonnal zárják le az utakat, nehogy valaki autóval közlekedjen ott a sabbat idején, azaz dolgozzon. Az emberek szép ruhát öltenek magukra és az utcán sétálva keresik fel egymást otthonaikban, egy-egy jó szóra, süteményre, kávéra. Ilyenkor az emberek megosztják egymással örömeiket és gondjaikat egyaránt, van idő egymásra és az Istenre is. Erre mindig időt és figyelmet kell szentelni, hiszen elmaradása esetén sokkal hamarabb kimerülünk és meg-romlik kapcsolattunk a világgal. Egy nemrég napvilágra került kutatás eredménye szerint a napi nyolc óránál kevesebbet alvó, ill. pihenő emberek dekoncentráltabbak, bőrük sápadt és ráncos, szemük körül karikák árulkodnak fáradtságukról. Is-merős ez az érzés. Ezek a tünetek egy hét után már látványosan jelentkeznek. Büntetlenül nem zsigerelhetjük ki testünket és szellemünket. A Teremtő rendjéhez hozzátartozik a pihenés. Ha erre is tudunk áldozni – milyen furcsa, hogy a pihenést is áldozathoz kötjük – akkor átértékelődik, kiszíneződik ez a világ. Olyan kincseket veszünk észre, amelyek addig szürkén húzták meg magukat a dolgos munkásnapok sodrában. Egy történet ezt színezi újra számunkra. „Másnap az Úr visszament, hogy szemrevételezze a művét. Maradt még néhány teendője… A folyómedrekben szép, szürke és zöld pettyes kövek hevertek. A föld alatt viszont szétlapított, éles kövek éktelenkedtek. Isten végigsimított a mélység kövein és íme, azok gyémántokká, smaragdokká, milliónyi szikrázó drágakövekké változtak. Az Úr meg-nézte a virágokat, az egyik szebb volt, mint a másik. – Valami hiányzik – gondolta, és könnyű szellőt fújt rájuk, és íme, a virágok illatosak lettek. Egy szürke, szomorú madár repült a kezére. Isten füttyentett neki valamit, és a csalogány vidáman trillázni kezdett. Mondott valamit az égnek és az ég elvörösödött örömében. Így született meg az alkonyat.” De mit súghatott az Úr az ember fülébe, hogy ember legyen? Azon a réges-régi napon, azon a távoli hajnalon egyetlen szót súgott neki: szeretlek. Régi kódexekben olvasni annak a lánynak a történetét, aki egyike volt azoknak az asszonyoknak, akik Jézust a Kálváriára kísérték. Félénk, csendes, visszafogott lány volt. A húsvéti feltámadás hírét hallva nem volt szüksége sem látomásra, sem bizonyítékra. Rögtön elhitte azt. Ezt követően zarándoklatba kezdett Jézus szavai és küldése szerint. Már nem félt az új kihívásoktól, az idegen városoktól, csak a küldetésére koncentrált. Egy nap megszólította egy ember, akit mélyen megérintett tanúságtétele és azt kérdezte tőle: Mondd meg, mi bátorságod és hited titka? – Az alázat, hiszen erre tanított a Mester - válaszolta. Az ember elgondolkodott, majd azt kérdezte: És mire jó az alázat? – Arra, hogy kimondhasd a legfontosabbat: szeretlek. Talán vasárnapról-vasárnapra erre az érzés-re gondolhatunk. Isten szeretetére az Úr Jézus Krisztusban. Arra az áldozatra, amelyet értünk, testi-lelki nyugalmunk érdekében hozott. Hiszen ha valami értelme van annak, hogy végre nem dolgozunk, az csakis emberi, lelki kapcsolataink épülését szolgálhatja. Ehhez azonban Őneki szüntelen szolgálatban kell állnia. A Teremtő nem pihen, sőt pünkösdkor elküldte és elküldi ma is Szentlelkét, aki megerősít és megőriz bennünket. Az eddig vasárnap is nyitva tartó üzletek sok millió embert csaltak be és csábítottak el, noha templomaink is nyitva álltak. Most talán könnyebb választani, de élünk-e a lehetőséggel? Mikor Isten megáldotta a nyugalom napját akkor örömét és lelkét szerette volna átadni az embernek. „Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.”/2Móz 20,11/ Ámen Szentháromság ünnepe a pünkösd utáni első vasárnap van, székelyföldi neve: kicsi-pünkösd. Hazánkban – a pápa vonakodása ellenére – Kálmán Király rendelte el megünneplését. Kultusza tőlünk terjedt el nyugat felé. A barokkban, az egyház-művészetben és az egykori város-képekben is érződött a Szentháromság misztériuma. A Szentháromságnak szentelt templomok már a középkortól jelen vannak a keresztyén Európában; később a török, majd a pestisjárványok szorongattatása miatt választják e titulust, s ekkortól, a XVIII. századtól emelik a köztéri Szentháromság szobrokat is. Jelölésének leg-nagyszerűbb formája a három-szög, amely sugárzó Napot, vagy pedig ”Isten szemét” fogja közre. Az első változat oltalmazó céllal a házak homlokzatára, kapubejára-tokra, kemencék elejére, kerültek. Régi hitünkben Mária, a Szentháromság eleven temploma: az Atyaisten lánya, a Fiúisten anyja és a Szentlélekisten mátkája. A barokk Szentháromság szobrokon Mária „negyedikként” van jelen. A régiek hitében valamennyi épített templom is Máriát idézte. Számos magyar városban a Szentháromságszobor közelében volt a régi piac: „mögterem minden a Szentháromság laposán” - mondták a régen Szegeden. Vasárnap délelőtt e szobornál gyűltek össze beszélgetésre a békés emberek: „minden újság mögteröm a Szentháromság tövibe.” Szerte az országban zarándoklatokat, kör-meneteket, ájtatosságokat tartottak tiszteletére. Nálunk – az evangélikus egyházban – Szentháromság ünnepének, azaz a pünkösd nyolcadának kialakulását és az ehhez számított Szentháromság utáni vasárnapokat a reformáció-kor határozták meg. Korábban a római misekönyv ugyanis csak 24 vasárnapot tartott számon. Perikópánkban ez a húsvét idejéhez kötve a 22. és a 27. vasárnap között van. Ezen a napon vette kezdetét a teremtés, ezen a napon támadt fel Krisztus, és ezen a napon áradt ki a Szentlélek az egyházra, hogy elvégezze megszentelő munkáját. Ezért ünneplejük a vasárnapot és választjuk el a többi naptól ma is.

  1. karácsonyi körlevél„…akit Immánuelnek neveznek – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” /Mt 1,23b/ „Nomen est omen” – azaz a név kötelez. Ez az ősi latin idézet Plautus római színműírótól származik. Legismertebb művei közé tartozik a Miles Gloriosus (Hetvenkedő katona), Mostellaria (Kísértetek) és az Amphitryon. Utóbbit manapság is színre vitték, mely Jupiter cselvetéséről szól. Ő az, aki istenként sem veti meg a halandók szerelmét, és Amphitryon thébai hadvezér feleségét, Alkmenét szemelte ki magának. Mivel azonban az asszony hű urához, ezért Jupiter Amphitryon, azaz egy halandó képét ölti magára, hogy célját elnyerje. A mű Kr. e. 200 körül keletkezett, és már akkor drámai módon mutatta be az isteni-emberi, teremtői-teremtményi, tisztánlátás és vakság, valóság és csalás végzetes viszonyát. Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen célokat érhetne el, ha isteni tulajdonságot ölthetne magára. A fiúk nyilván legyőzhetetlen katonák, a lányok pedig fiatal királylányok lennének, kik nem veszítenek bűvös szépségükből. Ilyenkor, advent idején a játékboltok ezrei ezen emberi vágyainkat szólítják meg jó érzékkel. Az isteni színjáték szereplőiként saját tetszésünk szerint írnánk át az élet forgatókönyvét, és ki-ki felvértezné magát, vagy átalakíthatná külsejét. Máté evangéliuma szintén drámai módon mutatja be azt az isteni történést, amely valóságosan átalakította a világ történelmét, de mindnyájunk életét is. Ha tovább folytatnánk az iménti játékot, akkor ki-ki milyen isteni módon alakítaná át a világ mai menetét? Annak idején Kr. u. 312-ben a Milvius hídi csata előtt Constantinus – későbbi római császár - mellett egy kereszt jelent meg e szavakkal: ”In hoc signo vincens”. A legenda szerint ez indította el a későbbi császárt szívét arra, hogy ezt a jelet varrassa katonái ruhájára, majd egy évre rá a milánói ediktumban eltörölte a keresztyénüldözést támogató törvényeket. Azonban ez a constantini kor lejárt, és a keresztyén egyház megváltozott. Azóta közhelyek nélkül, igazi jog vagy érdeksérelem nélkül, úgy, hogy neked is, nekem is, minden szép és jó legyen, de közben másoknak se okozz semmi fájdalmat, szinte mozdulni sem lehet. A Teremtő Istennek azonban úgy tetszett, hogy egy ártatlan kisgyermek alakját vegye magára és így szülessen e világra. Immánuel. Ezt a nevet adta neki, ami azt jelenti; velünk az Isten. Ez a név nem csupán bennünket kötelez, hanem ez az Isten végzete is, hiszen Jézus Krisztus későbbi golgotai kereszthalála és váltsága pecsételte meg a mi világunkat. A Teremtő ezzel a tettével nem saját hatalmát erősítette, hanem épp ellenkezőleg, kiszolgáltatta önmagát Fia által. János 3,16-ban erről olvashatunk. Az Immánuel név, így adventben a világosságot is jelenti. Aki pedig szereti a Fiút, azaz a világosságot, az a világosságra megy. Akár Jupiterre, akár Nikodémusra gondolunk, akkor az éj leple kerül elénk. De ha Krisztust követjük, akkor a betlehemi éjszaka ragyogó tiszta fénnyé válik. „Nomen est omen.” Ha keresztyének vagyunk, ami azt jelenti Krisztust követő, akkor nevünk mögött világos és bátor cselekedetek állnak. Ha keresztyének vagyunk, akkor nem csupán az új-szülött kisdedre mutatunk, hanem Krisztus keresztjére is, ami tény. Ha keresztyének vagyunk, akkor nevünk nem csupán egy címke, vagy cetli, hanem hitvalló élet, melyben ő velünk van. A Krisztusban, azaz az Isten Fiában elrejtett élet nem úgy látszódik, mint egy kérkedő karácsonyi fényfüzér, hanem inkább úgy, mint egy apró, pici pislákoló mécs. Az Újszövetség legelső lapjának alján ott világol a kijelentés: ”Velünk az Isten.” És ha egyet lapozunk, akkor válik világossá ennek a kijelentésnek az evangéliuma. Lapozzunk együtt bátran! Mit olvasunk? Azt, hogy megszületett Jézus a júdeai Betlehemben. Azt, hogy bár jöttét a zsidók királya Heródes nem fogadta örömmel, de ő ideiglenesen mégis megmenekült gyilkosai elől. Azt, hogy későbbi halála után is vele és velünk volt az Isten, hiszen magához szólította, amint teszi ezt minden halandóval, akinek neve nem csupán egy kellék az élet színpadán. Karácsony titka és üzenete is egyben ez: velünk az Isten. Velünk van, hiszen emberi testbe öltözve született közénk, ami azt jelenti, hogy számít-hatunk rá. A mi oldalunkon áll, ha úgy tetszik velünk és értünk küzd, a mi csapatunkban játszik, a mi térfelünkön van. „Evangélikus himnuszunkban” (EÉ 254) így énekeljük: „Ha ő velünk, ki ellenünk?” Karácsonykor az evangélium bátoríthat és buzdíthat bennünket, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen ő velünk és mellettünk áll. Hozzátartozásunk jele, a szent keresztség, pedig itt él szívünk közepén, amely megerősít bennünket a küzdelem idején, vagy a számadás óráján. Ézsaiás próféta mondása nem maradt pusztába kiáltott szó, hanem a születéssel be-teljesedett, és ez így van mindazok életében, akik hallgatják és befogadják Isten végtelen szeretetét az Úr Jézus Krisztusban, akit Immánuelnek nevezünk, mert velünk az Isten! Ámen
  2. böjt „Nemcsak kenyérrel él az ember” Mindnyájan tudjuk, hogy a fenti idézet Jézus válasza a pusztában átélt kísértésre. Az ember egyik legelemibb szükséglete a táplálék. Nyilván az éhség átértékeli bennünk az élet értelmét. Jézus azonban nem a testi szükségletekről beszél. Böjt van. Ennek eredetét a legtöbb bibliaolvasó ezen evangéliumi történetre vezeti vissza. Így ismerhetjük Jézus válaszának folytatását is: ”... hanem minden igével, amely Isten szájából jön.” Azaz a böjt lényegének csak az egyik fele az, hogy ilyenkor a kegyes ember igyekszik tartózkodni a lakomáktól és a mulatságoktól. A jézusi gondolat másik fele így is folytatható: hanem egyúttal igyekszik mind több lelki eledelt magához venni. Ez pe-dig „bűntetlenül”, a fizikai törvények szerint csak úgy lehetséges, ha közben valamitől megszabadulunk. Az Isten igéjével való foglalatosság áldozatot követel. Valamit el kell hagyni ahhoz, hogy Vele legyünk, Vele éljünk. Ez így könnyen belátható. Idén,a 2012-es évben, a böjt kezdete nagyjából egybeesett a kemény tél szorításának végével, a tavasz első napsugarainak hitet és reményt hozó melegével. Elsőre talán ellentmondásos ez a kettősség. Itt a tavasz, örüljünk, szaladjunk, élvezzük a természet szabadságát, de ugyanakkor megkezdődött a böjt is. Mit tegyünk? Nyilván félreértelmezzük a húsvét előtti negyven nap lényegét, ha benne csak az aszketikus lemondást látjuk. Inkább arról van szó,hogy a kevésbé fontos, vagy kimondottan felesleges dolgainkat, akár lehetnek tárgyak is, tegyük most félre. A böjt akár lehet egy jól értelmezett és kivitelezett tavaszi nagytakarítás. Egy jó ok arra, hogy megszabaduljunk terheinktől, azoktól a béklyóktól, melyek idekötnek bennünket. Van aki leszokhatna a dohányzásról, más végre rendet rakhat-na fiókjában és kidobálhatná felesleges papírjait. Ilyenkor végre ki lehet pakolni a spájzot, a garázst vagy a műhelyt, és egy lomtalanítás keretében megújulhat, megszépülhet a környezetünk. A hó fehér leplének gyors olvadása bizony megannyi piszkot és szemetet hagyott hátra. Van teendő bőven. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg és ragadjuk magunkhoz böjt lényegét, akkor talán a kettősség nem mond ellent egymásnak. Rend és tisztaság csak úgy lesz körülöttünk, ha teszünk érte. Tehát úgy nem, ha tovább halmozzuk a felesleget. Ugyanígy lelki értelemben is. Átgondolható, hogy mi mindenre van szükségem és mire már nem. Szükséges-e a további haragtartás, kell-e a világ zaját, hazugságát napi szinten hallgatnom, muszály-e újabb hitelt felvennem és így béklyóba kötni jövőmet, élhetek-e egyszerűbben,olyan tárgyak nélkül melyek akár haszontalanná is válhatnak? Meg tudok-e békülni a világgal, családommal és természetesen magammal is? Ha ezek a kérdések is foglalkoztatnak böjtben, akkor Jézus válasza a kísértőnek az én válaszom is lehet. Azaz a korgó gyomrom mellett meghallhatom, megérezhetem lelki éhségemet is. Ezt pedig nem csillapítja sem a pékáru, sem a különböző finomságok, de más földi javak sem, csak egyedül Jézus. „Erről a táplálékról csakúgy mint az eucharisztiában jelen lévő Jézusról – elmondható: bizony, amikor magunkhoz vesszük, nem az változik át mibennünk, hanem mi vagyunk azok, akik átalakulunk: mert bizonyos értelemben önmagává alakít minket. /Chiara Lubich/ A közösség Jézussal tehát nem pusztán életünk fájdalmas, vagy megpróbált időszakaiban szükséges, hanem minden-kor. A böjt lehetőség arra, hogy a rend a lelkekben is helyreálljon. Ugyanúgy, amint a testnek is szüksége van rendszeres táplálékra, a lélek is ezt kívánja. Nem véletlen áll az Úrtól tanult imádság kéréseinek középpontjában a mindennapi kenyér. Ezért ír így Luther Márton KT magyarázatában:„Mi a mindennapi kenyér? Mindaz, ami a test és az élet fenntartására és táplálására kell, mint pl.: étel, ital,… derék házastárs, jó kormányzat, közrend, becsület, és ezekhez hasonlók.” Látható tehát, hogy mi minden hozzátartozik a kenyér fogalmához. Olyanok is, melyeket nem lehet megenni, birtokba venni vagy kisajátítani. Ha körülnézünk 2012 böjtjén, a válság ellenére is észrevehetjük azon mennyei kincseket, melyek életünket, testünket, de lelkünket is táplálják és életben tartják. Kerülvén az Istenkísértést,mi is így keressük az elcsendesedést, a Krisztussal való tiszta közösséget és az Úr igéjét, hogy lelkünk idén se éhezzen! Ámen.

2006 decemberi körlevélből: „Azokban a napokban útra kelt Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Megtelt Erzsébet Szentlélekkel, és hangos szóval kiáltotta: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogyan is lehetséges ez, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám? Mert íme, amint felfogta fülem köszöntésed hangját, ujjongva mozdult meg a magzat méhemben. Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.” /Lk 1,40-45/ Kedves Ünnepi Készülődők! Ősidők óta várták a Megváltó közénk jöttét. Nincs a Föld kerekén oly nép, melynek történelmébe ne ágyazódott volna be a Szabadító jötte felőli epekedő vágyakozás érzése. Ezzel így van – ma is – a zsidóság, kik nem ismerik fel Jézusban a megjövendölt Messiást. Jézus anyja Mária a történelemben, zsidó környezeten belül jelent meg és angyal hozta hírt: „Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél!” - azaz a „kiválasztott” nép istene legitimálta a Messiás jöttének időpontját és helyszínét. Erzsébet – Mária nagynénje – felismerte rokonában a Megváltó édesanyját és a helyzet abszurditását. „Hogyan lehetséges, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám?” Akkor sem volt szokott dolog a rangon aluli találka, ma sem az. Erzsébet, kinek nevének héber jelentése; az Úr az én esküm, nemcsak meglepett, de végtelenül hálás is. „Áldott vagy te …” Mégse az ő ajkáról érkezik a kor egyik legszebb és legmagasztosabb himnusza, hanem a rangrejtve érkezett látogató szólal meg: „Magasztalja lelkem az Urat…” Ez az egyház és később a zenetörténetbe is a híres magnifikat néven vált ismertté. Karácsony környékén gyakran hangzik fel ezen himnusz valamelyik csodaszép feldolgozása templomok ünnepi koncertjein. Most mégsem csak a szépség és az ünnepi emelkedettség a legfőbb üzenet, hanem a fenti történet kapcsán egész más. Maga a látogatás. Az, hogy Mária megy el Erzsébethez, a Megváltó magassága száll alá e szerény hajlékba. Megtisztelve érzi magát Erzsébet. Öröme fokozódik, hiszen hosszú ideje szeretnének Zakariással kis gyermeket és ez végre, idős kora ellenére beteljesedik. Ekkor a „gólya” után a Magasságos is tiszteletét teszi egy kedves rokon méhébe rejtve. A boldogság fokozását látjuk. Egyéni, személyes, családi örömükön túl a nagyobb közösség, az egyetemes emberiség reménysége is felcsillan. Megérkezett az üdvösség, ami nemcsak nekem ad örömöt, megélhetést, gazdagságot, sikert, testi-lelki gyógyulást, de környezetem számára is ugyanezt jelenti, sőt az egész kerek világnak. Ilyen nincs – szoktuk volt ezekre mondani. Pedig van. Karácsony mindnyájunk kincse és öröme. Senki sem sajátíthatja ki, senkitől sem vehetik el. Ezért maradhatott meg fénye és melege még a leghidegebb téli időkben is. Karácsony nem szétszakít, ellenkezőleg családokat és közösségeket akar Jézus Krisztusban összekötni és egyesíteni. Karácsony a meglátogatás ünnepe. Még ma is élő hagyomány, hogy ahol kis gyermek születik oda látogatóba mennek a rokonok, a szeretett ismerősök. Az élet közénk érkezte nem pusztán a szülők ünnepe. Egyetemes emberi érték. Ezért fontos az ünnep megőrzése, az ünnep tudatos megélése. Az újszülöttet pusztán udvariasságból és szokásból látogatók a legcsodásabb kincset veszítik el útközben. A szeretet szabad megélésének közösségét. Azt, hogy lehet, sőt kell örvendezni mások boldogságának. Az igazi öröm és boldogság önzetlen és pazarló. Mária látogatást tett Erzsébetnél és ott maradt nála három hónapig. A Teremő Isten látogatást tett a földön fia által és valóságos testben közöttünk maradt harminchárom évig. Karácsony ünnepi üzenete ez: Isten rangrejtve közénk érkezett. Az ünnep tartalma pedig az Úr Pazar ajándéka feletti közös örvendezés. Karácsony még azok számára is ünnep, kik egyedül kucorognak hideg lakásukban, hiszen mint Mária Erzsébetnél,úgy jelenik meg az Úr Jézus is otthonunkban. Fogadjuk hát Őt nagy örömmel és feltétlen hálával. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a látogatás közösségteremtő, boldogságosztó és szaporító érzéséről sem. Ennek az érzésnek köszönhetjük többek között azt, hogy ma is van karácsonyunk, szép és ünnepi hagyományunk, isteni közösségünk a megszületett Megváltóval, ki majd még egyszer közénk jő, hogy onnantól kezdve ünnepünk félbe ne szakadjon, boldogságunk önző mód el ne sorvadjon. Isten Jézus Krisztusban a legdrágább ajándék közösségével toppant otthonunkba. Mi, kik gyakran csak nézünk látás helyett, vegyük ezt észre, és mint Erzsébet köszöntsük Őt őszinte örömmel.! Ámen. Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Te ki érettünk emberré születtél maradj mellettünk! Légy a karácsonyi közösség ünnepeltje, az emberi szív meghatározó indulata, a szeretet forrása! Látogatásod rangrejtett volta ne tévessze meg emberi gyarlóságunkból fakadó hatalmunk korlátlannak hitt erejét, s ne adjon felhatalmazást önző vágyaink mindenek feletti kiéléséhez. Adj alázatos szívet, igaz szeretetet és ünnepi dicsőséget a Te neved fényében! Ámen.

2006 őszi kőrlevélből: „ Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket...” /Róm 5,9/ Kedves Testvérek! Pál apostol igaz bűnbánattal ír a kegyelemről. Igaz ez, hisz élete és cselekedete igazolja. A megigazulás a protestáns teológia központi mondanivalója, ám az sötét zsákutcába tart, aki azt hiszi, hogy megigazulni, megtisztulni mi magunk - mintegy a saját erőnkből és a saját mértékünk alapján képesek vagyunk. Jézus Krisztus véres áldozata az, ami megmentette életünket. Pál mint bűnös, Krisztus üldözője találkozott vele a damaszkuszi úton. Ekkor ismerte fel őt a nagy fényességben, ha úgy tetszik az igazi katartikus tűzben. Láthatóvá, kézzel foghatóvá vált a szabadulás az üldözés és hazugság után. Ezért aki Krisztussal találkozik, többé nem tehet úgy, mintha nem kapott volna esélyt a megigazulásra. Pál elfogadta a kegyelmet. Jézus keresztfán kiontott vérét nem elfogadni bűn, sőt több mint bűn, az gyilkosság, ill. öngyilkosság. Olyan ez mint mikor a súlyos sebesült, kinek vérre van szüksége visszautasítja azt. Pedig azt a vért más áldozta azért, hogy életet mentsen. S ezután a vér elkészíttetett, ahogy a bibliai terminus technikus használja. Ugyanakkor nem tudok szabadulni attól a kis rövid hírtől sem, mely napjainkban a rádió hallgatóit akarta megnyugtatni afelől, hogy ne aggódjanak, a vizitdíj befizetése alól mentességet kapnak az önkéntes vér-adók. A hír azért érdekes, mert feltételezi, hogy van aki szerint tán magának az élet-mentőnek aki vérét adja kellene fizetnie? Jézus e-lőre megfizette bűneink árát. Nemcsak vérét adta, de életét is. Ésszel, értelemmel ez felfoghatatlan. Pontosan ezért sem szabad belemenni abba a sötét zsák-utcába, mely magyarázatot keres erre. Krisztus vére igenis megigazította életünket. Nem állt mögötte semmilyen érdek, csupán végtelen emberszeretete. Pál, ill. akkor még Saul ezt érezte meg a forró fényességben, és élete nyomban 180 fokos fordulatot vett. Nem mentegetőzött, nem hazudozott, nem magyarázta bűneit, hanem megtért. Ilyen megtért életű emberekre van szüksége egyházunknak, hazánknak és nemzetünknek. Csak töredelmes bűnbánattal, hittel és krisztusi kegyelemmel élhetjük túl a változás keserű, de tisztító időszakát. Újjá kell születnünk! Ámen

2006 pünkösdi kőrlevélből: PÜNKÖSDI GONDOLATOK/ApCsel 2,1/ „Amikor pedig eljött a pünkösd napja,...” Minap az iskolában a mennybemenetel ünnepéről volt szó. Az egyik hittanos zavarba ejtő kérdése a következő volt: - Hogy ünnepeljük mennybemenetelt? - Az ő szempontjából teljesen jogos kérdés, hiszen ádventkor, karácsonykor és húsvétkor jól látható jelei vannak az ünneplésnek, koszorú, fenyőfa állítás, festett tojás formájában. Kérdése azon a jogos feltevésen alapult, hogy akkor biztos a mennybemenetelnek is vannak ilyen ünnepi kel-lékei. De ha pünkösdre kérdezett volna rá, akkor ugyanúgy zavarban lettem volna. Bár ismerem azt a pünkösdi szokást, hogy az ünnep reggelén ki kell nyitni az ablakokat, hogy a szél szabadon járjon a lakásba, de ezt mi egyébként is minden reggel megtesszük, tehát ebben nem lenne semmi különleges. Tudok arról is, hogy régen, még valamikor a középkorban ilyenkor égő kócokat dobtak a gyülekezet tagjai közé, felidézve ezzel az apostolok feje felett megjelenő lángnyelveket. De olyan sok templom leégése lett ennek a látványosságnak a következménye, hogy az egyház betiltotta a pünkösdölésnek ezt a formáját. Valamilyen látványos elem biztos, hogy megkönnyítené a dolgunkat, de nem őrzött meg egyházunk ilyen kapaszkodókat. Egyetlen ilyen a piros oltárterítő. Nem könnyű pünkösdöt ünnepelni. Ha azt kérdezzük, tulajdonképpen mit is ünneplünk ma? Nos nekünk van pünkösdünk, hiszen 10 esztendővel ezelőtt is csodát láthattunk, mely azt hiszem mél-tó módon testesíti a Lélek születésnapját! Ámen.

2007 őszi körlevél „ Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alat-tomosok bűne,” /Zsolt 49,6/ Úgy érzem, egyre kiszolgáltatottabbak vagyunk. Kiszolgáltatottságunk okán pedig egyre nagyobb bizonytalanságban és félelemben élünk. Természetesnek tűnik ilyenkor, ha az ember mind jobban igyekszik függetlenné tenni magát ezen félelmeitől. A 49. zsoltár így folytatja: „ akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekszenek...” A legtöbben így gondolkodunk. Abban a tévedésben élünk, hogy vagyonunk okán keressük a biztonságot, a boldogságot. És ez így majdnem teljesen igaz is. Ha körülnézünk, mit látunk? Eladó minden. És el is adták a fejünk fölül a tiszta levegőt, a szemünk előtt nemzeti értékeinket és az egészségünket, a lábunk alól a termőföldet és az ivóvizet. Mi maradt nekünk? Szinte semmi. Talán csak az életünk. Nincs hova menekülni. Már nincs hova hátrálni, hiszen nem hagytak még csak ösvényt sem, nemhogy menedéket. Egyre többen érzik; ha még egy lépést hátrálunk, akkor a velünk megásatott sírba zuhanunk. Ezért aki meg-teheti, megvásárolja azt amit lehet. Ki vidéki tiszta levegőjű telket és villát, ki újabb egészségbiztosítást, ki pedig erkölcsi bizonyítványt. A többségnek azonban erre nincs lehetősége. Két tűz között állunk, ill. szeptember eleje óta két bűz között élünk Dunaújvárosban. A sokat emlegetett és közpénzen igen támogatott Hankook gumigyárban elindult a termelés. A több mint gyanús, de mindenképpen környezet és levegő-szennyező beruházás helyszínválasztása is azt mutatja, hogy bekerítettek bennünket. Az országban és Dunaújvárosban is ugyanis az uralkodó szélirány az ÉNy-i. Anno több mint 50 éve a vasmű nem véletlen a város DK-i végébe épült. Pedig akkoriban, a környezetvédelem messze nem volt oly mértékadó mint ma. Érthetetlen hát sokunk számára, hogy miért ÉNy-on szél-irányba és zöldmezős beruházás keretében kellett a nyakunkra tenni egy vegyi üzemet, melynek sokkal jobb helye lett volna a meglévő összközműves, a vasmű közelében lévő déli iparterület hatalmas és a lakókörnyezettől messze álló, szél-iránytól lévő területén. Nem beszélve a szaporodó szabálytalanságokról és a sunyi, alattomos módon éjszaka ránk engedett sűrű, fekete és mérgező égett gumi-füstről. Mit tehet ilyenkor az egészségéért, gyermekeiért és környezetéért aggódó ember? Hiszen nincs hova menekülni. Két füst között állunk (gumigyár és vasmű), két országban lakunk és két világban élünk. Félelmetes ez a dualista szemlélet. A jelenések könyve így ír erről: „Felnyitotta az alvilág mélységét, és füst szállt fel onnan..., és elsötétült a nap és a levegő a mélység füstjétől.” /Jel 9,2/ El lehet ezt fogadni? Lehet ellne küzdeni, tenni? A válaszhoz Jézus szavait szeretném segítségül hívni, ki így szólt Pilátus helytartó előtt: „Az én országom nem e világból való” /Jn 18,36/. Korábban pedig értünk könyörgött főpapi imájában: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg ő-ket a gonosztól.” /Jn 17,15/ „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... attól féljetek, akiknek azon-felül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen.” /Lk 12,5/. Nem szabad tehát félnünk és kétségbeesnünk. Jézus fel-támadása és előremenetele okán van nekünk menedékünk és ösvényünk. Noha egyre inkább arra bíz-tatnak, rendezzük e világ szerint életünket! Nekünk mégsem kell így tennünk. A nem mulandó kincseket keressük. A vasárnapot és ennek nyugalmát, a családot és gyermekeinkkel való törődést, a közösséget és az egymás segítésének lehetőségét, valamint Isten egyetemes csodáit. Éppen ezért kell Jézus segítségét kérnünk nap mint nap, mi-kor a bennünk és körülöttünk la-kozó gonosz és önző gondolatok félelmes és sötét erővel kísértenek és zsarolnak. Lelkünk igénytelenségét kívánják, természetes szép és jóérzésünket tompítják. A lelki életünket is elvenni kívánják. Ez a leg-nagyobb veszély. Ne hagyjuk magunkat. Meg kell maradni a keskeny ösvényen és abban a bizalomban, hogy az élet Isten oltalma alatt áll - „Mert olyan drága az élet váltsága” /Zsolt 49.9/. Drága és igazságos az Úr, hiszen mindnyájan elpusztulunk és számadásra szólít-tatunk – amint folytatja a zsoltár. Addig azonban nekünk helyt kell állnunk és bizonyságot kell tennünk Isten országáról. Itt születtünk, ez a hazánk, és itt van lehetőségünk az újjászületésre, a jó példamutatásra egyaránt. Nem szabad tapodtat sem hátrálni, hanem két tűz között félelem és kettősség nélküli, tiszta, világos és érthető beszéddel, Isten igéjével kell bátorítani és vigasztalni. Ez ma egyre ritkább, éppen ezért egyre drágább kincs, melyet azért kaptunk, hogy jól sáfárkodjunk vele, életet adjon és tiszta táplálékul szolgáljon mindnyájunk életében. A lelkiismeret, a jövő nemzedéke iránt érzett felelősség és Isten kulturparancsa okán is középre kell állni, ahogy Krisztus keresztje is így áll, több száz éve szilárdan. Ámen

2007 decembere: Karácsonyi körlevél Karácsonyi külsőségek ?

Kedves Testvérek! Szívesebben írtam volna cikket „karácsonyi belsőségek” címmel, de az ünnepek előtti sütés-főzés időszakában ezt sokak félreértenék, és ez egyébként is blaszfémia. Másfelől a mai kizökkent világban a meghitt, belsőséges pillanatok egyre ritkábbak. Felszínessé, üressé vált életünk és így vagyunk ünnepeinkkel is. De ki tehet erről? A közömbös és embertelen világ? A megélhetési gondok? A mindent áruba bocsájtó üzleti világ? Az individualista liberális szemlélet? A népi és családi ha-gyományok elvesztése? Az istentelen, és anyagi életszemlélet? Igen. Talán mindegyik oka ennek, de elsősorban mi magunk tehetünk arról, ha fakulnak az ünnepek, kiüresednek a lelkek. Karácsony – mint tudjuk – Jézus születésének ünnepe. Még azt is tudjuk hogy hol és milyen körülmények között jött a mi világunkba. Furcsa, ezek ellenére mi elsősorban nem a belső gazdagságra törekszünk. Talán mert a posztmodern ember felettébb távol került mindentől. A családtól, a barátoktól, a közösségektől, a nemzettől, a szülőföldtől és az Istentől is messze szakadtunk. Hiába dolgozunk napestig hogy „gazdag” Jézuskánk legyen, mit ér ez, ha az üzenet egészen más? Jézus nem gazdagságot hozott, hanem áldozatot. Nekünk pedig az Ő áldozata árán lehet igaz boldogságunk. De nincs. Elég szertenézni és azt látjuk, hogy érték helyett pénzt teremtünk, boldogság helyett pedig birtokolni akarunk. A karácsony is egy lett a külsőségek sorában. Pedig valahol a barlangistálló mélyén, a jászol-bölcső szalmáján egész más világ született. Nekünk is elsősorban erre kell tekintenünk mikor az ünnepre készülünk. Őrá figyeltek a pásztorok, felette fénylett az égbolt és Őhozzá érkeztek a királyok. De mi vajon hová érkezünk karácsony ünnepén? Azért, hogy ne üres és élettelen tárgyakkal, megerőszakolt közösségekkel és zaklatott önmagunkkal találkozzunk kará-csony ünnepén, már most tenni kell. Az előkészületek igen fontosak. Advent időszaka ezt szolgálja. Ugyanis nem mindegy, hogyan és hová érkezünk 24-én. Amint az sem mindegy, hogy és hova érkezik egy újszülött. A gondos szülők nemcsak megvásárolják a csecsemő ápolásához szükséges tárgyakat, de be is rendezik azt a kis sarkot, ahol az ágya lesz, és otthonuk részévé válik. Advent az Úr Jézus érke-zésének fontos szakasza, hiszen nem mindegy, hogy lakásba vagy otthonba várjuk, berendezési tárgy-e életünkben vagy család-tag? Az adventi naptár és a ko-szorú azt hivatott szolgálni, hogy Jézus otthont találjon nálunk és családtag legyen.Vele együtt kell készülni karácsony ünnepére, és akkor biztos Ő is ott lesz a mé-zeskalács illatában,a fenyő örökzöldjében és a közösség lelkében. Személyes jelenléte, az es-ténként meggyújtott gyertyák melletti közös imádság és a közös éneklés mind abban segít, hogy ne csupán a mega-boltok papír és „plasztikmikulásaira és Jézuskáira” figyeljünk, hanem arra, kire Keresztelő János is mutatott. Az ünnep ugyanis nem vásár és valóságshow, hanem ajándék. Az igazi ajándék pedig független a megajándékozottól. Nem érdem és kiváltság, hanem kegyelem. Amint az élet és maga karácsony ünnepének belsőséges fénye is Isten csodás kegyelmi ajándéka. Lukács evangéliuma így írja: „Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezz el.” /Lk 1,30/

Társoldalak
Istentiszteleti rend
Egyéb
Aktuális alkalmak, ünnepi istentiszteletek koncertek, kiállítások
Alapítványunk
Hittan
Képek az egyházközség életéből
Urnatemetőnkről
Emlékek a dunaújvárosi egyház történetéből
A Kisapostagi Egyház története
A Rácalmási Evangélikus Fília története
Tíz esztendős a dunaújvárosi templom
A gyülekezet vezetősége
Deutsch
Galéria
Beszédek, igehirdetések, beszámolók
linkek
 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster