Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség
 
Menü
Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség
Emlékek a dunaújvárosi egyház történetéből
 

Emlékek a dunaújvárosi egyház történetéből


EVANGÉLIKUS TEMPLOM ÉPÜLT DUNAÚJVÁROSBAN



Visszamlékezés az egyházközség életének pillanataira személyes szemszögből Öri Zoltán tollából:/a képek a jelen állapotot mutatják/ Fogalmazhattam volna a címet így is: evangélikus templom is épült Dunaújvárosban, mivel templomunk már csak a második helyet mondhatja magáénak. Akkor, amikor a templomépítés száraz adatait sorolom, szeretnék kissé azokkal a körülményekkel is foglalkozni, amelyek között a dunapentelei, dunaújvárosi evangélikusok élték életüket. Az írás saját emlékeimen alapszik, ezért könnyen megeshet, hogy helyenként nem tud tárgyilagos lenni.


1930-ban voltam három éves. Édesapám kézen fogva vitt magával, akkor még nem tudtam hova és miért. Az elemi iskolának abban a tantermében tartotta istentiszteleteit a nagyon kicsi közösség, amely egyébként számunkra – apró emberkéknek – az óvoda céljára is szolgált. Ehettünk öten, hatan, nagy esemény volt már, amikor számolni tudásommal eljutottam a hetesig.


Édesapám Vas megyének az erősen evangélikus vidékéről, a Celldömölk melletti Kemenessömjénből került Dunapentelére édesanyámék katholikus családjába. Házasságuk vegyes házasság volt, a meglehetősen bigott katholikus szellemű faluban a plébános nem engedte meg anyámnak, hogy a szentségekkel éljen, mivel nem kért reverzálist apámtól. Élete vége felé változott csak a helyzet: akkor gyónhatott, áldozhatott már.


1933-ban kerültem az elemi iskolába. Több héten át is a katholikusokkal együtt tanultam a hittant, jártam a templomba, míg tanítóm rájött, hogy másutt van a helyem. Ettől kezdve a reformátusok közé osztottak be, velük együtt református hittant tanultunk. Tartott ez 1937-ig, mikor az újpesti gimnáziumban már megoldódott a probléma.


Az idő múlásával édesapámat is elismerte a dunapentelei katholikus közösség olyannyira, hogy az öregtemetőben készülő katholikus kápolnát már ő építette fel, az orosz front közeledtével ő falazta be és rejtette el a katholikus egyházi könyveket és néhány értékes egyházi edényt, tárgyat, majd a harcok elmultával ő végezte el a templom épületének legszükségesebb javítását, állagmegóvását, annak ellenére, hogy a faluban több katholikus vallású kőműves is volt.


Családunknak nagyon jó kapcsolata alakult ki a helyi református közösséggel is. Eltekintve attól a ténytől, hogy az 1950 után bekövetkezett nehéz évek alatt az istentiszteletek megtartása az iskolai tanteremben már nem volt lehetséges, evangélikus közösségünk istentiszteletei is abban az imateremben voltak, amelyet édesapám segítségével a református tanítói lakásból alakított át a református gyülekezet. Ennek használatát lehetővé tették számunkra a reformátusok, természetesen úgy, hogy a két felekezet rendezvényei időben ne ütközzenek. A jó kapcsolat oda fejlődött, hogy amikor Kassai Sándor került 1952-ben a dunapentelei református gyülekezethez lelkésznek, édesapámat beválasztották a református gyülekezet presbitériumába.


1948-ban került Dunaföldvárra evangélikus lelkésznek Mihácsi Lajos tiszteletes úr. Személyében újabb jó barátja lett családunknak: édesapámmal szinte földiek voltak. A nehéz években ő tartotta a kis evangélikus közösség istentiszteleteit, oktatta hittanra gyermekeinket, készítette fel őket a konfirmációra. Rendszeresen ellátogatott családunkhoz, nemcsak apámékhoz, de hozzánk is.

Evangélikus templom Dunaújvárosban továbbra sem volt, az istentiszteleteket a református imateremben tartottuk; egy-két alkalommal, amikor a tanács engedte, a kultúrházban. Hittanoktatás a házaknál, a hívek lakásában, az ünnepélyesebb események a dunaföldvári evangélikus templomban történtek. Arra gondolni sem mert a kis dunaújvárosi gyülekezet, hogy magának templomot építsen. Nemcsak anyagi okai voltak ennek, de abban az időben az emberek meglehetősen nagy félelemben éltek. A vallás nem volt kívánatos, a hitoktatást a hivatalos tanácsi szervek nem segítették elő, sőt mindent megtettek, hogy megakadályozzák azt.



Dunaújváros, mint ahogy mondani szerették, hazánk első szocialista városa ezen a téren különleges helyet foglalt el. A városban néhány nagyvállalat tartotta kezében szinte az összes munkahelyet, igazgatóik kinevezése a helyi pártbizottság döntésétől, néhány esetben egyetértésétől függött. Érthető, hogy mindegyik vezető ragaszkodott a merev irányvonalhoz, amelytől a vallás részére tett minden engedmény következménnyel járt számukra. A döntések a városi pártbizottságon születtek, melyeket a testületek: a városi pártbizottság, a városi tanács végrehajtó bizottsága és maga a városi tanács szavazataival minden esetben törvényerőre emelet. Ekkor valóban csak álomnak tűnhetett az építkezés, és egyedül Isten gonvislő irgalmában bízhattunk.


Az 1949 évi népszámlálás szerint Dunapentelén 28-an vallották magukat evangélikusnak. 1950-ben megkezdődött a város építése, az ország minden részéről özönlöttek ide a munkavállalók, köztük evangélikusok is, akik maguk sem ismerték a többi evangélikust, de maga a lelkész sem volt abban a helyzetben, hogy egy gyülekezeti közösség megalakításával próbálkozzék. 1980-ig volt Mihácsi Lajos tiszteletes úr Dunaföldváron, onnan kijárva kísérelte meg a sok esetben ismeretlen gyülekezeti tagok gondozását.


1837-től 1980-ig volt Dunapentele, majd Dunaújváros Dunaföldvár filiája. Ettől kezdve megváltozott a helyzet: a kisapostagi gyülekezethez tartoztunk, az egymást sűrűn váltó fiatal lelkészek jártak ki Kisapostagról a dunaújvárosi filiába.

A városban még mindig uralkodó merev felfogás jellemzéséül szeretném megemlíteni a református gyülekezet helyzetét. Imaházuk szűkösnek bizonyult, szerették volna bővíteni, illetve meglehetősen nagy méretű telken templomot építeni. Mint kiderült, a megváltozott városrendezési elképzelések miatt az építési hatóság a telken újabb építést nem engedélyezett. Megkíséreltük Kassai Sándor tiszteletes úrral a város területén arra alkalmasnak ítélhető más telkeket hozzunk javaslatba templomépítés céljára. Mindenféle ürüggyel a javaslatok ismét elutasításra kerültek. Évekig tartott ez a helyzet, míg végül is dr Tóth Károly református püspöknek, a Keresztyén Békekonferencia akkori elnökének közbenjárása vetett véget azáltal, hogy magának Kádár Jánosnak az intézkedését sikerült kieszközölnie a dunaújvárosi városvezetés felé. Más lehetőség immáron nem lévén, kénytelenek voltak megengedni a református templom építését, azonban javaslatainkat a helyet illetően most is rendre elutasították. Így került felépítésre a református templom egy meglehetősen félreeső, régi falusi telken. 1985. szeptember 15-én avatták.


Időközben megtört az eddigiekben a város vezetése részéről tapasztalható merev, dogmatikus szemlélet, a jég kezdett olvadozni. Evangélikus gyülekezetünk az Országos Egyház segítségével a régi Dunapentelének egyik utcájában, az Arany János utca 44. szám alatti telken és a rajta lévő házat megvásárolta, hogy abban gyülekezeti otthont és imaházat alakítson ki.

Ebben az épületben 1985. november 17-én tartotta első alkalommal istentiszteletét a gyülekezet, amikor is Tóth-Szőlős Mihály esperes úr, kecskeméti lelkész végezte az igehirdetői szolgálatot.

Ezt követően az esperes úrral több alkalommal is beszélgettünk róla, miképpen lehetne az épületet átalakítani, esetleg bővíteni. A feladat meglehetősen reménytelennek tűnt. A több mint száz éves parasztház a keskeny, alig 14m széles telken már nagyon rossz állapotban volt: döngölt, vert falai repedezettek, helyenként nedvesek, tetőszerkezete megroggyanva, a kis traktus szélesség nem engedett semmi bővítést: bárhol is nyúltunk volna hozzá, csak felesleges ráfordítás lett volna.


Nagyné Szeker Éva lett időközben a kisapostagi evangélikus gyülekezet lelkésze, ő járt Dunaújvárosba az istentiszteletei szolgálatokat megtartani. Más lehetőség nem lévén, összejöveteleinket a gyülekezet tulajdonában lévő régi épületben voltunk kénytelenek megtartani, melynek nemcsak az állapota volt rossz, de Istennek legyen hála, rövidesen befogadó képessége is kevésnek bizonyult a megnövekedett érdeklődésnek köszönhetően. 1986. augusztusában a szűkös helyzetben nagy megalkuvással elkészített tervben a belső válaszfalak elbontását irányoztuk elő. Ebből elkészült a konyha és a szoba közötti válaszfal kibontása, így már egy kétszeres nagyságú helyiség állott rendelkezésünkre ahhoz, hogy a gyarapodott létszámot befogadja.


Be kellett látnunk, hogy épületünket nem tudjuk átalakítani, sem bővíteni, de még ha el is bontanánk, keskeny, hosszú telek valamint környezete sem alkalmas arra, hogy rajta csak minimális igényeinket is kielégítő szakrális épületegyüttest emeljünk. Kihasználva azt a kedvező változást, amely Dunaújváros vezetésében időközben bekövetkezett, tájékozódni próbáltunk az építési hatóságnál annak érdekében, hogy a város területén hol kaphatnánk templom építésére alkalmas telket. Nagyné Szeker Éva lelkészünkkel 1988. október 31-én nyolc változatot javasoltunk megbeszélésünkön, melyek közül egyetértve a hatósággal a megvalósítani tervezett új bekötő útnak a Baracsi út és a Szilágyi Erzsébet út közötti nyugati oldala tűnt alkalmasnak a templom építésére. Ennek alapján állítottuk össze templomunk sebtében megálmodott tervezési programját, melyet a gyülekezet maroknyi csapata el sem tudott képzelni 1988. november 10-én.


A kiválasztott hely a megbeszélés időpontjában még nem rendelkezett közművekkel, sem kiépített úttal. Dunaújváros általános rendezési terve azonban a területen átvezető gyalogösvénynek kiemelt szerepet szánt: a 6-os és 62-es utak csomópontjából a város centrumába bevezető kiemelt forgalmi úttá kellett válnia. A kiválasztott telek úgy a fekvése, mint a megközelítés lehetősége és a róla feltáruló kilátás szempontjából is ideálisnak tűnt. A tanács szakemberek vállalták, hogy a telket templomépítés céljára a gyülekezetünknek fenntartják.


Az építési hatósággal történt tájékozódó megbeszélésünket követően, azért, hogy a telket el ne veszítsük, 1989. december 27-én dr Harmati Béla püspök úr hivatalosan adott nyilatkozatában erősítette meg templom építési szándékunkat dr Varga Lajos, Dunaújváros tanácselnöke előtt.


Megvolt az építési szándék és az építési telek igérete is, de még mindig nem lehetet tudni, hogy az építést mikor, és főleg, miből lehet elkezdeni. Istentiszteleteink még mindig abban az épületben voltak, amely már majdnem a fejünkre omlott, és fel nem újítottuk. Nem volt más mint, hogy a nagyon szűkös lehetőségből kiindulva, valamilyen átmeneti megoldást találjunk. Arra gondoltunk, hogy az épület elbontása után felszabaduló telekre építünk egy olyan gyülekezeti házat, imaházat, melyet adott alkalommal eladhatunk és árát a végleges templomépítéshez felhasználhatjuk. Ez később másként alakult...


Kettesben Nagyné Szeker Évával, hónunk alatt az elképzelt imaház vázlattervével 1990. februárjában felkerestük dr Harmati Béla püspök urat és előadtuk neki elképzelésünket. Az ő válaszából idézek: " Azt gondolom, az volna a legjobb, ha a tervezett ideiglenes imaházat nem a jelenleg birtokunkban lévő ház helyén, hanem már az új templomtelken építenénk. - Lehetne arra gondolni, hogy ez az építmény a templom vagy parochia alagsori része lenne és most ideiglenesen templomnak használnánk, később pedig gyülekezeti teremnek. A dunaújvárosi gyülekezet számára LVSZ segélyből kiutaltam 250.000 Ft-t erre a célra. Ha ehhez hozzájönne a jelenlegi birtokunkban lévő ház eladási ára, akkor ezt a termet, mint az építkezés első szakaszát ezekből az összegből befejezhetnénk."


Ez a püspöki levél volt az, amely arra késztetett, hogy elfeledve az ideiglenességet, a végleges megoldásról gondolkozzunk. Sokat segített az a püspöki ígéret is, mely szerint a siófoki templom felépítése után a dunaújvárosi lesz az Országos Egyház fő célkitűzése.


Itt kell megemlékeznünk két olyan változatról, mely a továbbiakra erősen rányomta a bélyegét:

  • 1991. szeptember 1-én kezdte meg szolgálatát Kisapostagon az új lelkész, Reisch György, akinek a későbbiekben a templomépítés terén oroszlánrésze lett, és elvitathatalanul vált gyülekezet és templomépítő lelkészzé

  • megszűnt a városi tanácsi rendszer, létrejöttek az önkormányzatok, Dunaújváros megyei jogú város lett, ezzel megváltozott a város irányításának eddigi diktatórikus rendszere.

A templom telkének megvásárlásáról tárgyaltunk előzetes megbeszélésen 1992. február 13-án a Dunaújvárosi Polgármesteri Hivatalban, majd 1992. április 21-én kaptuk meg az önkormányzattól az


1526/4 hrsz. 2628 m2 nagyságú telket. Ára kedvezményesen 3.942.000 Ft volt 50% engedménnyel, melyet az önkormányzat a templomot építeni szándékozók részére biztosított.

Később, amikor kerestük a vételár további mérséklésének lehetőségét, merült fel az a gondolat, hogy a városban hiányzó hangversenytermet lehet pótolni az evangélikus templommal olyképpen, hogy az építés során alkalmassá kell tenni koncertek megtartására is.


Istentiszteleteink még mindig az Arany János utcai rossz épületben voltak. 1992. június 8-án jött létre egy szerződés a Zeneiskolával, amely szerint istentiszteletek céljára felhasználhatjuk az iskola nagytermét. Jó példája volt lelkészünk nyitottságának.


Ettől kezdve az események felgyorsultak. Figyelembe véve javaslatainkat is, a püspöki hivatal összeállította a tervpályázati felhívást, melyre megadhattuk észrevételeinket is. Kértük annak kiegészítését az ifjúsági ház, valamint a vendégszobák betervezésével. A pályázatok benyújtási határidejéül 1992. október 15-ét szabta meg a püspöki hivatal.


Lázas készülődés, kőkemény akarat, a megoldások keresése, az ötletek felvetése, azok letisztulása jellemezte 1992. rövid, nyári időszakát. Egy alkalommal Reisch György lelkész úr keresett fel dunaföldvári nyaralónkban egy ismeretlennel, akiről rövidesen kiderült, hogy Rékasi Csaba érdi tervező, aki szintén szeretne részt venni a tervpályázaton. Ez a tény talán önmagában nem lényeges, de annak, aki tudja, hogy a sötétségben milyen kalandos úton találhatott oda hozzánk az, aki a dunaföldvári Göböljárást soha nem ismerte, őszinte csodálata járt ki az ilyen kísérletezők felé. Egész éjfélig beszélgettünk, felvetettünk különböző ötleteket, aggályokat.

Jöttek a különböző szebbnél-szebb elképzelések, majd az az aggodalom, hogy ezek mind komoly Forintokat kívánnak a megvalósítás alkalmával, ami viszont a kivitelezés átfutási idejét beláthatatlanul megnövelheti.


Ezekről nem mondhattunk le, bármilyen merészeknek is tűntek a szűkös viszonyokban, ezért terveztünk szakaszos építést, olyképpen szakaszolva a megvalósítást, hogy az egyes szakaszok abban az esetben is használhatók, működtethetők legyenek, ha az építés anyagi feltételei nem állnak egyszerre rendelkezésünkre. A három elképzelt szakasz, melyeket a tervezőknek figyelembe kellett venni: gyülekezeti terem, templom, lelkészi hivatal és lakás. Utólag került megtervezésre az ifjúsági ház és a két vendégszoba.


Megnehezítette a tervezést az a megállapodás, melyet a helyi önkormányzat közgyűlésével kötöttünk, mégpedig az, hogy az építési telket ingyen kapjuk, ha a templom alkalmas lesz városi hangversenyterem céljára is. A templomteret, a szentélyt úgy kelett megtervezni, hogy biztosítsa a közönség elhelyezését, befogadja a zenekart, a kórust. Ezért készült az oltártér bútorzata mozgatható elemekből. A gyülekezetei terem és a templomtér alkalomszerű összenyitásával megnövelhető a tér befogadóképessége, a gyülekezeti terem előtere ruhatár célját is szolgálhatja. Természetes, hogy szükséges volt biztosítani a nagyszámú közönség részére szükséges kiszolgáló tereket, pl. mellékhelyiségek, valamint a közlekedést a megnövelt létszámra. Mindezt úgy kellett kialakítani, hogy az épület szakrális jellege ne sérüljön. Lényeges szempont volt az egész terem (templomtér) jó minőségű, homogén megjelenése és remek akusztikája is.


A tervpályázat egyik buktatója az az előírás volt, hogy a létesítmény a meglévő és a tervezett környezetbe illő, magas építészeti értéket hordozó épület legyen. Tekintettel arra, hogy a pályázatok benyújtásának idején még csak a meglévő természetes környezet létezett, az a tájékoztatás, melyet az általános rendezési terv érintett lapjáról készített fénymásolat tudott nyújtani, kevés volt a jövőben kialakuló környezet meglátásához. Ez inkább a pályázók képzeletének feladata lehetett. Volt olyan terv, mely erről meg is feledkezett, a pályázó az együttes fő homlokzatát az akkori adottságokat alapulvéve a város irányából kívánta bemutatni, elfeledkezve arról, hogy ezt a látványt a későbbi eléépítések teljesen takarhatják. Az a pályázó járt jól, aki a templomegyüttes részére minden oldalról közel azonos jelentőségű homlokzatot tervezett.

Fentiekkel azon nehézségeket kívántam érzékeltetni, melyek az ismeretlen, "tervezett" környezetbe való beilleszkedést jelentették, abba a környezetbe, melyről a tervpályázat idején csak annyi volt tudható, hogy valamilyen közintézmény fogja még alakítani.


Végül is a bíráló bizottság a hét beérkezett pályaterv közül Nagy Tamás Ybl-díjas építész terveit fogadta el, mely egyszerű, tiszta szerkezeteivel, világos, áttekinthető alaprajzával, az erdélyi evangélikus erődtemplomok impozáns építési hagyományait formázó megjelenésével, tégla architektúrájával nyerte el a tetszést.


A zsűri véleményének helyességét az azóta eltelet időszak tökéletesen igazolta. Templomunkban nemcsak a gyülekezet, az ifjúság talált otthonra, de rendszeresen zajlanak a város egészét érintő koncertek, a gyülekezetei terem otthont ad azon művészek kiállításainak is, akik még nem részesülhettek nagyobb nyilvános megmérettetésnek, - sőt egy alkalommal még katolikus testvéreink is itt tartották a Szent Panteleon napja alkalmával rendezett ünnepségüket.

Maga az épületegyüttes, mint építészeti műalkotás a Velencei Biennálén nemzetközi elismerésben részesült.


A templomunk ünnepélyes alapkőletétele 1993. december 4-én, felszentelése 1996. május 25-én, pünkösd szombatján volt, amikor az ünneplő közönség nemcsak a templombelsőt töltötte meg, de még az udvarban is alig fértek el. A két határnap közötti két és fél év küzdelmes időszaka a megvalósulás csodája volt: nem kellett a szakaszolás, azaz a létesítmény kivitelezésének három üteme, mert a csoda folytán sikerült a teljes beruházás költségeit egy részben biztosítani. Ennek következményeként a szakaszolás az építési technológiának megfelelő lehetett: az épület szerkezete, majd a belső építészet építésére szorítkozott.


Ezen csodának történetét írta meg részletesen egy kis füzetben Reisch György a templomépítő lelkész, melynek során a reménytelenségből valóság lett, olyan valóság, melye elhinni is nehéz: egyszerűen csak csoda!A füzet címe: Tetten ért csodák. Megjelent az Úr 2001. évének pünkösdjén, a dunaújvárosi evangélikus központ felszentelésének 5. évfordulóján. Írta Reisch György lelkész. Talán magyarázatra szorul az a rövid megállapítás, melyet a városunk vezetésének merev irányvonaláról, magatartásáról adtam. 12 éven át, 1962 és 1974 között voltam a Dunaújvárosi Városi Tanács V. B. Műszak osztályának vezetője. Ebben a minőségemben vettem részt a városi tanács, a végrehajtó bizottság ülésein, a tanácsi osztályvezetői értekezleteken, készítetteünk jelentéseket, sok javaslatot a város fejlesztésére, melyeket a különböző fórumokon kellett megvédenünk. Ezek során alkalmam volt egyéb területekről is, nemcsak a műszaki osztályhoz tartozó ágazatról tapasztalatokat gyűjteni.



Dunaújváros, 2003. április 2. Őri Zoltán

A dunaújvárosi evangélikus templom 10 éve

A történet - a világ keletkezését tekintve – igen rövid, hiszen maga a város is fiatal, alig múlt 50 éves. Annak idjén eldöntötték, hogy várost, mégpedig acélvárost építenek a pentelei fennsíkon. Ez abban az időben központi rendelet alapján történt, melynek nem volt része a templom. Annak idején tehát még álmodni sem lehetett róla.

Ennek árnyékában lehetett csak igazán megbecsülni Mihácsi Lajos lelkész munkáját, ki Dunaföldvárról járt ki kerékpárjával Dunaújvárosba, a panelrengetegbe, hogy lépcsőházról-lépcsőházra felkutassa a Lutheránusokat. A majdani gyülekezet és templomépítés alapja csakis ez lehetett Krisztus fundamentuma után. A későbbiekben a kisapostagi anyagyülekezet mindenkori lelkésze vette pártfogásba a dunaújvárosi szórványt. Ez akkoriban sem volt könnyű feladat, hiszen nemcsak a terület volt nagy, de a szívek is elszoktak az istenes élettől. Ennek ellenére Nagyné Szeker Éva lelkészsége alatt 1988-ban a kis maroknyi szórványevangélikusság elhatározta templomépítési tervét. Az akkori városvezetéssel a helyszínről is megállapodtak. A város nyugati, akkor még kevésbé lakott Szilágyi és Aranyvölgyi út határolta kis szeglete jöhetett szóba. Ám a birtokbavétel már Reisch György lelkészségének idejére esett, 1992 április 21-re. Ám a gyülekezet anyagi helyzete nem tette lehetővé a készpénzvásárlási lehetőséget, így a városi zeneiskolával kialakított kapcsolatot alapul véve jött az ötlet: miért ne lenne egyben a templom alkalmas tér a zenére? Az ötlet halló fülekre talált, és megállapodás született. Nemcsak evangélikus templom, de kulturális központ is lehet! Így álltak neki a tervezésnek, mely nem volt könnyű, hiszen a templom épületét és annak belső terét ezen koncertigényekhez és a magas építészeti értékekhez kellett igazítani. A kiírt tervpályázatra hét jelentkező akadt, kik közül Nagy Tamás Ybl-díjas építész alkotása lett a nyertes. Az ő munkája nemcsak mértéktartó, de ugyanakkor megvalósítható, kifejező és komplex volt. Az alapkőletételre 1993 december 4-én volt. Az építkezés alatt a gyülekezet is gyarapodott. Már a félkész templom falai között is több istentiszteleti alkalom volt, míg végül a „Tetten ért csodák” - ahogy Reisch György gyülekezet és templomépítő lelkész is írja az öt éves jubileumra megjelent füzetében – a nehézségek ellenére 1996 május 25-én, pünkösd szombatján ünnepélyesen felszenteltetett és átadatott a dunaújvárosi evangélikus templom, az „új város” első temploma. Először természetesen az evangélikus gyülekezet vehette birtokba, melynek felszentelését Dr. Harmati Béla püspök, Káposzta Lajos esperes és Reisch György lelkész végezte, igen nagyszámú vendégsereg közepette. Másnap máris egy csodás pünkösdi koncerttel gazdagodott a város, hiszen nemcsak impozáns épület, de kiváló akusztikájú tér is született. Ugyanakkor az épületegyüttesben helyet kapott gyülekezeti terem, ifjúsági kisház (rotonda formában), két vendégszoba az alagsorban és természetesen a parókia. Mindez pedig oly építészeti formában öltött testet, mely azóta is ékköve a városnak, országunknak. Az erdélyi szász evangélikus erődtemplomokra emlékeztető, téglával burkolt architektúra tojásdad alakba van zárva, és így hirdeti az életet, ennek értelmét és oltalmát.

A gyülekezeti élet felpezsdült, az épületre nemcsak a zenészek és építészek, de az ifjúság is rátalált. Az új épületegyüttessel a városba került, az akkorra társulási szerződést kötött Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség súlypontja, és innen látták el a feladatokat. Akadt bőven. Élettel kell feltölteni a teret! Ez legalább akkora feladat, mit kőből, téglából, betonból, üvegből és fából hajlékot építeni. Reisch György lelkész fáradtságot nem ismerve áldozott is erre. Mihácsi Lajos alapjaira építve önálló gyülekezet jött létre. Ám az ezredfordulóra, a különböző gyülekezeti feszültségek és emberi gyengeségeknek "köszönhetően" Reisch György Krisztusközpontú szolgálatát másutt folytatta. Életképes, működő gyülekezet várt pásztorra és másfél év helyettes lelkészi szolgálattal próbálkozott Harmati Béla, mely nem volt túl sikeres. Ezután a gyülekezet önálló lelkészt kívánt választani. A társult egyházközség első beiktatott lelkészét, Stermeczki Andrást 1999 április 10-én köszöntötték. Az új évezred új kihívásokkal, újabb feladatokkal várt a gyülekezetre. 2000-ben, és nemrég 2006-ban is a törvénynek megfelelően tisztújítás volt a gyülekezetben. Sulák Évát, Dr. Baráth Károly váltotta a felügyelői tisztségben a megújult presbitérium mellett. Közben az épület kiegészült egy kolumbáriummal félig a föld alatt és egy ifjúsági klubszobával a tetőtérben. A gyülekezeti élet azóta is változatos, noha évről-évre egyre kevésbé válik láthatóvá a gyarapodás. Említésre méltó a kulturális misszió, hiszen az évi 23-26 koncert mellet a gyülekezeti teremben (galériában) 3-4 kiállítás, és a templomban 6-8 előadás van. Igen ismertté vált az épület (2002-ban a velencei építészeti biennálén is kiállították a terveit, makettjét, képeit, számtalan szaklapban jelent meg), és rajta keresztül az evangélikusok is. Talán ennek is köszönhető az, hogy évente 25-30 keresztelői, 5-10 esküvői szolgálattal gazdagodik a közösség. A feltételek adottak. Minden korosztály találhat magának barátságos helyiséget, értékes alkalmat. A kisház a hittanosoknak, a bibliaórának és az ifinek, a padláson a klubszoba az internetezőknek és a kamaszoknak, a gyülekezeti terem az előadásoknak és a szeretetvendégségeknek, a templom pedig a gyülekezetnek kínál lehetőséget a találkozásokra, beszélgetésekre, Isten dicséretére. Az épített környezet parkkal, örökzöld és lombhullató fákkal, bokrokkal, dísztóval egészült ki, ahol valóban otthon érezheti magát a be és megtérő lélek.

Nagy feladata a kis közösségnek, hogy a kapott javakkal minél jobban sáfárkodjon. A 10 éves jubileumra készülve érdemes számadást tartani és visszatekinteni. A gyülekezet létszáma a nyilvántartás szerint 600 fő körüli, de az aktívak jó ha ennek a 10%-át kiteszik. Több szolgálattevőt, fiatalt kell bevonni a munkába, akkor is mikor nem csak látványos, de imádságos és csendes feladatok vannak. Ez az elkövetkező évek kihívása, mert ezen múlik, hogy a fenntartható fejlődés tovább erősít a gyülekezetet és ezáltal az impozáns, 10 éve jó hírű épületegyüttest.

Dunaújváros, 2006.05.10. Stermeczki András

evangélikus lelkész

Társoldalak
Istentiszteleti rend
Egyéb
Aktuális alkalmak, ünnepi istentiszteletek koncertek, kiállítások
Alapítványunk
Hittan
Képek az egyházközség életéből
Urnatemetőnkről
A Kisapostagi Egyház története
A Rácalmási Evangélikus Fília története
Tíz esztendős a dunaújvárosi templom
A gyülekezet vezetősége
Deutsch
Galéria
Beszédek, igehirdetések, beszámolók
Körlevelek-áhitatai
linkek
 
Képek

Templom belső kép
Templom külső kép
az apszis kívülről
Korai fény
Téli pompa
A homlokzat
Tükröződés
 
© Magyarországi Evangélikus Egyház, Internet Munkacsoport, 2003.
Az adatok kereskedelmi célra nem használhatók. Minden jog fenntartva.
Kérdések és megjegyzések: Webmaster