Az itt található beszédek, igehirdetések már hallhatók voltak.

1. szeptember eleji áhítat a körlevélből: „ Áldott az Úr …, hogy meglátogatta népét és váltságot szerzett neki.”Lk 1,68 Kedves Gyülekezet! A fenti hála Zakariás ajkáról áradt, mikor megszületett fia, János és feloldódott nyelvének némasága. Zakariás felesége Erzsébet és Mária, közeli rokonságban álltak. János születése előtt Mária látogatást tett Erzsébetnél, s ekkor megmozdult a magzat. Itt hangzott el az ismert magasztalás, a szép magnificat. Lukács evangéliumában a másik csodálatos himnusz a benedictus, amelynek a fenti idézet az eleje. Jézus ekkor még nem született meg, de nyilvánvaló, hogy az Ő érkezése az igazi evangélium, az igazi örömhír. Zakariás hálaadása erre nyitja fel szemünket: „váltságot szerzett”. Megváltotta, kiváltotta életünket a nyomorúságból. Eljött hozzánk és nálunk telepedett le, sőt tanított bennünket, és kiutat mutatott a sötétségből. Újra élhetünk, újra játszhatunk! Ugye, ismerős az érzés, mikor a fogócskában valaki kiesik és félre kell állnia. Sóvárogva, elkeseredve nézi a többi játékát, de ő nem lehet közöttük. Ám van egy olyan lehetőség, hogy az élők, a játékban lévők közül egy megérintheti őt és így kiváltja. Újra élhet, újra játszhat! Micsoda nagyszerűség ez, hiszen ki szeret kimaradni a játék öröméből, az élet lehetőségéből. Pedig sajnos sokan ki-maradnak belőle. Persze a leg-többen a játék lehetőségéből önhibájukon kívül rekednek ki. Nem tudják megfizetni a belépőt, nem tudnak odautazni, nincs elég erejük hozzá, egyenlőtlenek a feltételek, nincsenek kapcsolataik, nem kaptak meghívót, nem őket választották ki, elveszett, ellopták a játékukat vagy egyszerűen nincs szükség rájuk és el-bocsátották őket. Akár a munka-helyükről is. Az élet játékszabálya igazságtalan, és gonoszul kegyetlen. Emlékszünk azokra az időkre, mikor a vasfüggönyön keresztül szemléltük, a nálunk szerencsésebb történelmi múlttal rendelkező nyugati felebarátaink önfeledt luxusjátékait. Mára ez annyiban változott, hogy ezt közelebbről itthon is meg-tehetjük, de a legtöbben ma is csak mint kívülállók. A tisztességes és kielégítő lehetőségektől („jókor jó helyen”) elzártan élni nem könnyű. Főleg nem úgy, hogy igyekszünk betartani a játékszabályokat, de az mindig előnytelenül változik. Újra és újra a pályán kívülre, a kispadra kerülünk. Lassan olyan érzés ez, mint mikor a beteg meghallja, hogy orvosa is lemondott már róla, mert állapota válságos. Mást se hallunk nap mint nap. Válság. Pedig ez nem egészen az aminek látszik. Talán csak egyes kiváltságosok nem engednek sokakat a játék közelébe. Ezen csak úgy lehet segíteni ha kiváltanak bennünket és újra a közösség részévé válhatunk. Ez meg-történt. Nagyon egyszerű, sokszor egész pici apróságon múlik. A szójáték is ezt mutatja: válság vagy váltság? Csak egyetlen betű különbség. Ráadásul a magyar nyelvben ez a betű a „T”. Régi római ábrázolásokon hasonló alakú bitókat látni, melyeken keresztyéneket végeztek ki. Valószínű, hogy Krisztus keresztje is hasonló lehetett. Ez a „T” alak ékelődött be pontosan a „válság” közepébe és adott nekünk kiutat, játék és életlehetőséget. Nem kell hozzá más csak így olvasni; válTság, és így fogadni Krisztus hívó szavát. Gyülekezeti körlevelünkben és a hirdetésekben található programjaink célja pont ugyanez. Életre, játékra hívni az embereket mindenféle feltétel nélkül. Az egyetlen fontos, hogy halljad és érezd Krisztus hívását is ezen alkalmak mögött, valamint fogadd el az Ő váltságát! Így, szeptember elején számos gyermek kap pl. meghívót az iskolába, ahova az induláskor még szüleik el is kísérik. Ehhez hasonlóan, az élet kezdetét követően sokak érzik szükségét annak, hogy gyermeküket elvigyék a templomba és megkereszteljék. De az élet, a „játék” itt nem ér véget. Az iskola, a tanulás is egy életen át tartó folyamat, ahol egymás mellé kell állni, hogy örömmel és ne válsággal éljük át az egészet. Ezért áll vagy ül a szülő órák hosszat gyermeke mellett, és segíti iskolai készülését. Evangélikus, keresztyén életünkben „játékunkban” is fontos szerepe van a részvételnek. Fontos, hogy ebben is segítsük egymást és bevonjuk az élet, a játék örömébe. Persze először saját magunkkal kell kezdeni. Nem szabad válságként megélni egy-egy szekundát, vagy kiesést. Újra kell kezdeni, - amit tesszük ezt szeptember elején - és az örökkévalóság ajándékának birtoklásával kell folytatni. Országunk boldogulásához ugyanis nem elég a kiművelt elme, a tehetséges és szorgalmas ember, a becsületes polgár, szükséges még a lelkes, boldog és hittel jövőbe tekintő, szerető testvér is. Ezért is tartjuk fontosnak a tanévkezdő istentiszteletet az Úr áldásával, valamint azt, hogy a szülők, keresztszülők felelősséggel kísérjék gyermekeik hitben való növekedését is. Ebben egyházunk minden tőle telhető segítséget megad. Körleveleink hátoldalán ezért részletes leírást olvashatunk a hitoktatási alkalmakról. Zakariás némasága utáni első szava a háláé. Mi is köszönjük, hogy Isten szeretete Jézus Krisztus által meglátogatott bennünket és váltságot szerzett az Ő népének, azaz nekünk is itt Dunaújvárosban, Kisapostagon, a környéken és az egész világon. Köszönetünk legfőbb jele mégis az lehet, hogy részt veszünk az Ő országában, itt e földön ideig-lenesen, hogy ott örökké áldhassuk szent nevét az angyalokkal együtt. Ámen.

Áhítat Jakab 1,17 és az aktuális helyzetkép alapján:

Ajándék. Mennyi mindent rejt e kedves kis háromtagú szó? Ajándék a frissen hullott hó, hogy végre a gyermekeké lehet akár az utca is, hisz az autók számára már úgyis járhatatlan. Ajándék a mai ige, mely a fenti, számomra egyik kedves igéhez kapcsolódik. Ajándék volt reggel a gyermekeim öröme "esett a hó", és a frissen főtt kávé illata. Ajándék a mai nap minden teendője és az, hogy mindig van kiért imádkozzam. Ajándék az élet fogantatása és születése, de ajándék akár a kegyes álomszerű halál is. Ajándék minden egyes reggel, mikor felkel a nap és ajándék az este, ha végre a munkától teljesen kifáradva hazatérhetek.

De valójában örülünk-e az ajándéknak? S ha igen az tartós-e? És egyáltalán, van-e olyan öröm, amely nem a perc embereknek kedvez, hanem a Mindenhatónak teremt kedvet, hogy újra és újra ajándékokkal lepjen meg bennünket? Van-e oly öröm, mely állandó és örök, egyetemes és egyértelműen mindenki számára kedves?

Gyermekként igen vártam a karácsonyt, mert annak közelgése egyértelműen az iskolai szünet jöttét siettette. Ajándék volt a tanítás nélküli nap, hogy végre naphosszat bámulhattuk a tévé készüléket. Ez a szülők számára is ünnep, hisz végre együtt a család. Az apa ebéd után végre kiolvashatja az újságot, és ha egy kicsit közben elszundít az se baj, mert nem késik el sehonnan. Ajándék a szünet az édesanyának is. Talán befejezheti elmaradt munkáit, eltüntetheti az ágyak alá száműzött tengernyi vasalnivalót és esetleg még varrni is jut idő. Ajándék maga az idő. Percnél több is van belőle. Ajándék minden egyes óra, melyet kedvesemmel tölthetek. Végre adhatok és kaphatok. Ajándék, hogy itt van akit szerethetek és egyáltalán, van aki engem is szeret. Ajándék minden egyes ölelés, minden egyes érintés. Ajándék, hogy újra felfedezhetem az érzéseket, a hangokat, dallamokat és színeket. Pedig már-már azt hittem, hogy nincsenek.

Ajándék, hogy ma nem lázadtam fel. Ajándék a megszelídült létezés, a testiségen kívüli érzés. Ajándék, hogy számon tartanak, hogy néha én is kapok lapokat. Ajándék, hogy tudok emlékezni. Régmúlt szebb emlékű telekre, tisztább közösségekre. Ajándék, hogy nemcsak egyoldalúan szemlélem a történéseket. Ajándék a hamisított történelem-könyveken kívüli ismeret, az hogy hallhattam mások, ma még cenzúrázott véleményét. Ajándék a szabadság, mely például az Internetnek is köszönhető manapság. Ajándék minden egyes testvéri beszélgetés. Ajándékba kaptam családomat és a barátokat. Ajándék az érzés: rám is számítanak, azért mégis vagyok valaki. Ajándék a látszat: én azért tisztességes, becsületes ember lehetek. Ajándék a tisztának hitt lelkiismeretem, hogy nyugodt lehet legalább az álmom, az ami szintén felülről jő. Ajándék az, hogy néha hihetem; megálltam a helyemet és nem tévelyedtem el. Ajándék az apró figyelmesség és öröm. Például az, hogy nem felejtettem el tavaly vízteleníteni a kerti csapot és végre megtaláltam a hóláncot. Éppen ezért ajándék a fény, a böjt előtti útmutató reménység.

Ajándék az is, hogy mindezt elfogadhatom. De mindig el is fogadom? Szüntelen várakozom, és ünneplőbe öltözök? Aligha. Éppen ezért jó az ige. Ez az ige is. Nem veregeti meg a vállam és velem együtt nem örül a hamisságnak. Mert az ajándék lényege az, hogy nem érdemlem meg. Én sem. Még akkor sem - ami nem igaz - hogy megtettem minden tőlem telhetőt az igazi böjti előkészületekért. Az ünnep csak látszat és itt nekem is osztottak sátáni szerepet. Része vagyok a pokoli gépezetnek. Akárhogy is fáj ez az igazság, még ha a látszat más. Újonnan kell születni! Nem csak reformra, újításra van szükség, hanem előtte el kell temetni az óembert, hogy aztán teljesen új születhessen. Ezért fogadjuk el az igét ahogy a római levélben áll: "Az ítélet ugyan egyetlen ember folytán vitt a kárhozatba, a kegyelmi ajándék viszont sokak elbukásából vitt megigazulásra." Ez az ajándék pedig Krisztus. Az a Krisztus, aki felülről szállt alá, mint a friss hó és akiben nincs változás, sem fénynek sem árnyéknak, sem semmiféle emberi fondorlatnak, mert valóban megszületett és húsvétkor bűneinkből szabadulva feltámadt, hogy életünk ne csak ünnep hanem ajándék legyen!

Éppen ezért érzem szörnyűnek azt, hogy az ajándékhoz szervesen hozzá tartozó szó mára Magyarországon gyökeresen megváltozott. Ma a csomag nem örömöt és meglepetést, ajándékozó szeretetet jelent, hanem újabb kínokat és igazságtalanságokat. Az élet elleni dolgokat! Hiszen a könnyítés nagy része idegen cégek kezébe kerül, míg a családi szorítást csak mi szenvedjük. A jövőt ölik, ha egyáltalán emberileg valami maradt. Sajnos ma a csomag oda süllyedt, hogy szeretnénk inkább attól szabadulni, kiváltképp küldőjétől. Ma a csomag terhünkre van, mint túlérett, rothadó alma a fának, mint púp a hátamnak és mint nehéz sár a csizmámnak. Minden természetes, az élethez ragaszkodó érzés így viselkedik a teremtés óta. Ami nem az ajándékozó életről szól az kidobandó. Ilyen a bűn is. Böjt lényege, hogy szabaduljunk felesleges, Istentől távol tartó terheinktől. Néha a lejáratott tartalmú, szavatosságú csomagoktól is. Egyházunk a társadalom lelkiismerete kellene legyen - írta a minap egy kedves barátom. De mintha elállt volna a szavunk, a "lélek"zetünk. Ennyire megdöbbentünk? Ennyire félünk? Ennyire nehéz a csomag? Ennyire nem tudunk szabadulni a híd szélén állva súlyos nyakunkba akasztott gyilkos csomagunktól? Mert ha így van, akkor az botrány. Malomkő, melyről Krisztus Urunk is szólt. Nem akarok még megfulladni! Talán épp jókor jön idén is a böjt, az önvizsgálat. Bűneinktől felszabadulva talán merünk majd újra ajándékot adni és csomagot kapni, mert nem félünk, és ezt ki is mondjuk, le is írjuk: hiszen Krisztus megszabadított!

Megemlékezés az 56-os forradalom 50. évfordulóján; Dunaújváros központi ünnepség S.A.

Tisztelt Emlékező Gyülekezet!

Az életet és az ehhez rendelt időt ki-ki kegyelemből kapta. Ez szent és sérthetetlen. Senki se támadhatja az életet és annak minőségét, valamint az erre rendelt idő szabad mennyiségét. Ugyanakkor nem elég ezen alapvető emberi jogokat tisztelettel, békén kezelni, ehhez hozzá kell rendelni saját és elidegeníthetetlen egyedi és csodálatos értékeinket. Erre kaptunk mandátumot az Úristentől. Ma különösen is fontos erre gondolni, mikor a kegyelem ereje, az igaz élni akarás és a történelmi idők testamentumi konstellációja valami fontosat üzen. Ma 50 esztendeje annak, hogy napvilágot látott egy sokat szenvedett nép fájdalma. De hogyan emlékezhetünk erre? Jómagam sajnos szorult szível. Hiszen feltehetjük a kérdést: ünnep-e a mai? Mit is ünnepelünk? Azt, hogy kirobbant a forradalom melyet 13. napján a hatalmi és erőfölényével visszaélve az árulók és a diktátorok véresen levertek? Azt, hogy sokan életükkel fizettek érte? Azt, hogy több mint kétszázezren elhagyták az országot, és más nemzeteket gyarapítottak tisztes munkájukkal? Ezt aligha lehet jó érzéssel ünnepnek nevezni, hiszen ma se könnyű boldogulni e sok sebtől vérző hazában. Inkább azt érezhetjük, ha lélekben is nyitottan állunk a téren – amit bizonyíthat majd az itteni rendezési terv, hogy 56-ban felkiáltott ez akis nemzet és megnyittatott az igazság és a szabadság kapuja. Valami kilépett az utcára úgy, hogy felemelhette az ember az addig félrenéző tekintetét. Percre megállt a hazugsággyár és felvillant a szabad igazság. Minderről a Prédikátor így vall: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek.” /Péld 14,34/ Pár napig magasztos ünnep volt ismét a Magyar, hogy aztán bűn a 13. napon ismét csatát nyerjen. De a kegyelem ideje, az emlékezés órája nem lenne ünnep, ha nem gondolnánk idén az 550 évvel ezelőtt történtekre is. Arra, hogy 1456-ban maroknyi Magyar sereg Nándorfehérvárnál Hunyadi János vezetésével megállította a többszörös túlerővel velük farkasszemet néző Török sereget. Európát megmentettük. Mi egyedül. Segítség akkor se jött. A történelmi tett jelentőségét mutatja, hogy III. Calixtus pápa három bullában is elrendelte a déli harangszót. Ez minden délben többszörösen is igazi ünnep. Itt a városban is, ahol egyesek haragszanak a harangszóra és szerte a világon. Ám az, hogy 56 emléke miként gyaláztatott évtizedeken keresztül inkább csak szégyen. Szégyen, ha a Mindenható ajándékán túl – mely kegyelmi idő akár 50 akár 500 évente ismétlődhet – más hatalmakat hívunk segítségül. Mert a csillag mindegy milyen színű. Alakja ugyanazt árulja számunkra. Lehet az akár vörös, fehér vagy sárga, életünket és időnket meg nem váltja. Ellenkezőleg. Kihasználja, szétrágja és felemészti. Láthattuk, látjuk ma is. Ám ezzel ugye nem az indulat, hanem a gondolat hasít szívünkbe? Hiszen van nekünk saját csillagunk. Van nekünk saját történelmünk, ha úgy tetszik üdvtörténelmünk, saját országunk itt e Kárpát-medencében, földünk, koronánk és jogarunk, tudásunk és nyelvünk. Ez iránti olthatatlan vágy szörnyű tusája lappangott az emberek szívében akkor 56-ot megelőzően is. Ezt bizonyítja az egyházi krónikás is, melyhez mint evangélikus lelkész hitelesen nyúlhatok. 1945-ben véget ért a második világháború. Az Ideiglenes nemzeti Kormány népbíróságokat állított fel. Az elsők között tartóztatták le Túróczy Zoltán püspököt. Először tíz évet kapott, majd 46-ban szabadlábra helyezték. Ugyanígy támadták Ordass Lajos püspököt is. Ez az eljárás az egyház jövőjére nézve is baljós volt. Megkezdődött a magyarországi németek kitelepítése. Tolna-Baranyában és Somogyban a kitelepítések előtt több mint 50.000 evangélikus élt. A kitelepítések, majd 46-tól a lakosságcsere az egyházban jelentős létszámcsökkenést eredményezett. Trianon után ekkor szenvedte el egyházunk a második komoly létszámbeli megrázkódtatást. 45-ben a Magyar Kommunista Párt bekerült a kormányzásba. A koalíciós évek látszólagos nyugalma ellenére világossá vált, hogy a kommunista párt, ahol tudja, gátolja az egyház működését is. Saját embereivel szeleteli, aprózza az egységet. 1948 után az államhatalom nyíltan követelte az iskolák államosítását, a fakultatív hittanoktatás bevezetését, és személycseréket az egyház élén. Az Evangélikus Egyház részéről az iskolák önkéntes felajánlása nem történt meg, melynek fő okát a hatalom a bányakerületi püspök személyében látta. Ordass Lajos ennek ellenére nem volt hajlandó lemondani püspöki székéről, amiért kétévi fegyházbüntetést kapott, koholt köztörvényes vádak által. Az Elnöki Tanács egy tollvonással megszüntette a kötelező hittanoktatást, és elvette az egyházi ingatlanokat, iskolákat, kórházakat, szeretetintézményeket. Csak a templomok maradhattak. Az 50-es évek elején feloszlatták az egyház ifjúsági szervezeteit és egyesületeit. Megszűntek a népfőiskolák, a missziói intézmények. Csak az idősekkel és fogyatékkal élőkkel lehetett foglalkozni. Ellehetetlenítették az evangélizációt és cenzúra alá vonták az egyházi sajtót. Akkoriban a vesztes és megszállt országot lakosságnak gúnyolt emberek alkották, kik két kezükkel, tíz körmükkel építkeztek a romokon. 10 év embertelem munka után úgy érezhették némi enyhülés következik, a diktatúra enged megszorításából. Meghalt Sztálin és 1955-ben a Szovjetunió kivonta csapatait a szomszédos Ausztriából. Ám itthon mégsem történt semmi. A vasfüggönyt sűrűbbre szőtték és behatolt a félelem az emberek közé, sőt egész mélyre ásott. Illyés Gyula verse juthat eszünkbe, mely vers 56 november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban: „ Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, … ott zsarnokság van az óvodákban, … nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban, … nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, … mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;” Evangélikus egyházunk sem maradt ki az önkényből. Ordass Lajos és Túróczy Zoltán püspökök helyét kollaboráns emberekkel töltötték be. A helyzet felemásságát mutatja az 1956 szeptember 19-én tartott nagybaráti találkozó, ahol a tárgyalások nehéz pillanataiban Laborczi Zoltán lelkész látványosan lapozgatta a „Ludas Matyi” c. folyóiratot. A címlapon egy kéményseprő fehér papírost tartott a kezében, s a kép címe ez volt: "Tiszta lapot kezdünk!" Aki tiszta lapra akar írni, annak meg kell mosakodnia. Tisztulásra van szükség egyházunkon belül is. A kivezényelt Dezséry püspök támadásnak vette: "Ti bennünket térdre akartok kényszeríteni?!" Laborczi válasza nem váratott: "Nem akarunk senkit sem térdre kényszeríteni. Csak arra kérünk benneteket, térdeljetek mellénk!" Közös kereszthordozásra van szükség, ezért elfogadhatatlan, hogy egyesek visszaéljenek kétes hatalmukkal. A jó érzésű többség számára szánalmas próbálkozás volt a furcsán nyerenc vezetők kiútkeresése a válságból. Akkor is Isten igéje lett volna az igaz mérték, a helyes irány. „ Ha megvalljuk bűneinket hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól.”/1Pt 1,8/ Ám az igaz bűnbánatnak és a töredelemnek jele sem mutatkozott. Isten helyére a hatalom, a pénz, és pusztító bálványok kerültek. Ézsaiás szavai aktuálisak voltak: „ Jaj azoknak, kik jogtalan rendeleteket hoznak, és csak terheket rónak ki. Mert elnyújtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaitól népem nyomorultjait.” /Ézs 10,1/ A szabadság és az erkölcs válságát élte a nemzet. Hazug ígéretek és aljas álmok világa rettentette az embereket. „ ... Rájöttem arra, hogy nem a szervezés, és nem az üzemek termelése a legfontosabb dolog valamely ország vagy nép életében. Hanem az ERKÖLCS. Mert ahol ez nincs, ott SEMMI sincs. ... „- írja Wass Albert erdélyi magyar író. Ám a helyett, hogy belátták volna; szívből él igazán a nemzet, tovább zsarnokoskodtak. Így vezettek az események 1956 őszéig. 1956 október közepén a szegedi egyetemisták nagy gyűlésén érezhető volt a tenni akarás. Volt bátorságuk megszólalni: „Ez így nem mehet tovább! Be kell lássák ez így tarthatatlan…” Aztán Budapesten október 22-én az éjszakába nyúló műegyetemi gyűlésen 12, majd 16, végül a nyomtatás egyszerűsége végett 14 pontban a fiatalok megfogalmazták felhívásukat. Megjelent a Jövő Mérnöke c. egyetemi folyóirat, benne a Petőfi kör határozatával. Az ország vezetői vizsgálják meg az ifjúság problémáit!- sürgős döntést követeltek. 23-án a lengyelekkel való szolidaritást kifejezve békés menet indul a Bem szobor elé. Ezt először engedélyezik aztán nem. A történelem ismétli önmagát. Estére a tiltakozók egy része a Rádióhoz érkezik, hogy a közszolgálati média teljesítse kötelességét és olvassák be a 14 pontot. Nincs új a nap alatt. Az akkori karhatalmisták az ÁVO-sok azonban felfegyverkezetten védtékk a Bródi Sándor utcai épületet. Itt dördültek el az első lövések. A kirendelt katonatiszti főiskolások azonban nem vették fel a fegyvert saját népük ellen. Később a forradalmárok fegyvert szereznek és ostromolják az épületet. Az elhúzódó ostrom ideje alatt több mentő is érkezett a sebesültek elszállítására. Ám a 4.-5.-nél gyanút fogtak és kiderült, municiót szállítanak a rádióhoz. A kommunisták nem válogatnak az eszközökben. Másnapra az egész ország tudja: forradalom van. Az emberek reményteli és könnyes szemmel vonultak az utcákon. Csodálatos, hogy nem bújtak otthonukban és ki mertek menni a szabadba. Ismerős, ismeretlen egymásba karolt. Most már nem férkőzhet közénk a hazugság! Így vonultak örömmel, s tán sokan nem is tudták, hogy hova tartanak, de tették, tehették ezt szabad akarattal. Október 25-én az ünneplő tömeg tankokon a Kossuth térre érkezett, ahol az ÁVO-s golyószórók lesből támadtak. „Kire lövetsz belügyminiszter?” Több tucat halott. A forradalom Dunaújvárosban ezen a napon kezdődött, ám az ország bármely pontjánál tovább tartott. Egészen november 7-ig, az elnyomók forradalmának emléknapjáig. Ekkor már az országot száz szám lepték el a távoli K-ről ideparancsolt tankok. Még egy ideig kétségbeesett kiáltások voltak hallhatók az éterben; segítsetek! Segítsetek! De aztán Dunaújvárosban, az utcákon bujkáló utánfutós Ikarusra rejtett Rákóczi rádió adása is elnémult. Qui predest? – kérdezhetjük. Kinek az érdeke volt, hogy magunkra maradjunk? Nehéz rá válaszolni, de mindenképpen aljas és demagóg, ki utólag a 3. világégés megelőzésével próbálkozik. Számunkra majdnem minden megoldás jobb lett volna, mint a diktatúra. Százakat végezetek ki statáriálisan, s aztán ezreket börtönöztek be. Az ország november 4-i szovjet megszállása, majd a Kádár-kormány hatalomátvétele után megkezdődött a forradalom vívmányainak módszeres felszámolása, és a megtorlások időszaka. Az 1957/22-es törvényerejű rendelet értelmében bizonyos egyházi állások betöltéséhez az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Ennek alapján visszamenőleg felmentették a két püspököt. Ordass másodszori, ezúttal végleges félreállítására 1958. júniusában, néhány nappal Nagy Imre és társai kivégzése után, került sor. Az elkövetkező években számos lelkészt, teológiai tanárt, illetve hallgatót lehetetlenítettek el szolgálatában. A „csendes nyomorúság” éveire sokan emlékeznek vissza úgy, hogy nagyobb megpróbáltatás volt, mint a hadifogság, a „málenkij robot”, az internálás, az ÁVO rémtettei, vagy a legszigorúbb, hosszú évekig tartó fegyházbüntetés. „A fizikai verést felfogta az emebr, a másodikra meg annyira megedzett, hogy természetesnek vettem: engem csak szekercével lehet megsérteni. Látszólag mégis a második passió a nehezebb, mert az a sírig megmarad. Hazám fizikai sebeket adott, egyházamtól lelki sebeket kaptam. A felrepedt bőr behegedt, de az utóbbiak csak testem elmúlásakor múlnak el.” Böröcz Sándor megrendítő szavai ezek, aki nyolc évig volt a szibériai Vorkutában hazaárulás, kémkedés, a szovjethatalom elleni szervezkedés miatt. Eredetileg huszonöt évet kapott, mert a számítások szerint ennyi idő alatt merülnek ki a kőszén készletek. Amikor hazaértek, az ÁVO-sok úgy bántak velük, hogy volt, aki az oroszokat kérlelte, ne adják át őket a magyaroknak. „Minket Isten nem „odabüntetett”, hanem odamentett, hiszen itthon mindnyájunkat kivégeztek volna”. S talán ennél is megrendítőbb Mansfeld Péter tragédiája, kit 18 esztendős koráig tartottak fogva, hogy aztán a születésnapján végezhessék ki. Ezek mindent elárulnak a hatalomról. Gonosz korszak volt ez. Minden idők legtöbb áldozatát, 100 millió ember életét követelte a kommunizmus. Az életösztön és az idő mégis a forradalmat erősítette. Mert az életet a Teremtőtől és az időt kegyelemből kaptuk. Bár megfogyva, de törve nem a szabadság ott lappangott a hazaszerető emberek szívében, hogy aztán 33 év internacionalista várakozás után hihetetlen és hihetetlen mód a vasfüggöny végleg elrozsdásodjon, szétmálljon. Ott állt a nemzet, mint Mózes a Sínai hegyen és ocsudni sem tudott. „Szabadulj a múlt bűnös terheitől és a tiszta igazságot kövesd, hogy élhess, és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Istened, az Úr ad neked.” – áll Mózes könyvében, s József Attila Hazám c. versében így ír: „Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak” A szabadsággal élni jól tán, azóta se tudtunk. Mintha az eltelt idő túszul ejtette volna e nemzetet. Szabadság és igazságérzetünk beszűkült, igényességünk pusztán anyagiasságban mérhető. Be kell látni: nincs ez így jól. Nem mehet a teremtény teremető Úra ellen, nem élhet szülőföldjén idegenként és hazugságban a nemzet. Összefogásra, igaz megújulásra, megtérésre van szükségünk. Mindez hitem szerint csakis Isten segítségével történhet. Nélküle jót tenni aligha tudunk. Bizonyította ezt történelmünk. István testamentuma, Mária gazdag országa Európa közepében tovább élhet. Rajtunk múlik. Tenni és hinni akaró bátor elhatározásunkon múlik, ahogy ez a hit indította el a forradalmat 50 esztendeje is. A forradalomhoz való jogot pedig tőlünk nem vehetik el! Így hát csak a szeretet szabhat határt a lelkesedésnek, a hazaszeretetnek. „ Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, … Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel” kell élnünk- ahogy mondja Pál apostol is. Addig, amíg ez az indulat egységesen nincs meg bennünk, Tisztelt Honfitársak, nem lehetünk méltók 56 emlékére. Ezért is kérek most mindenkit, hogy taps helyett csendes és töredelmes imádsággal álljunk meg, és hallgassunk az Úr Jézus szavára, ki így könyörgött érettünk főpapi imádságában: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Végül, a rövid könyörgés után aki még tudja, mondja velünk együtt a Himnuszhoz hasonlóan – nem pusztán némán hallgatva, a Mi Atyánk imádságát: Kegyelmes Urunk! Könyörülj rajtunk, s azokon kik életüket, szabadságukat adták a szabadságért! Bocsásd meg az elnyomók bűneit és enyhítsd a szenvedők és emlékezők fájdalmát. Könyörülj rajtunk bűnösökön és hallgass meg minket az Úr Jézus Krisztusért, kinek nevében így imádkozunk: Mi Atyánk… Ámen.

Úrvacsorai igehirdetés 2006 őszén:

Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban! „In medias res”, azaz a dolgok közepébe vágva láthattuk, ill. hallhattuk, hogy Saul vak. Nem lát körülötte senkit és semmit csak a nagy fényesség vakítja tekintetét. Legfontosabbnak hitt érzékszervét veszítette el, a látását. Mi, kik látóknak mondjuk magunkat, el se tudjuk képzelni milyen a teljes sötétség világa. Megszoktuk a világot, olyannak amilyennek látjuk. Amit nem látunk az nincs. S láthatjuk: ezt ki is használják. Leginkább szemünkön keresztül mérgeznek, szemünkön keresztül manipulálnak. Miért? Gondolkodjunk egy kicsit, ha még képesek vagyunk rá önállóan. A szemünkön keresztül közvetlen a szívhez lehet szólni. A szemen keresztül lehet kábítani, hipnózist alkalmazni, szemenszedett hazugságokkal irányítani, és akár a tekintettel ölni is. Szemlátomást ezt megszokuk. Csak idefelé jövet hányszor tévedt tekintetem óriásplakátok csábító autóira vagy más egyebeire. S mikor este fáradtan a házi bálvány elé roskadok, mennyi mérgező villanás futkároz mint hideg a hátamon, és észre sem veszem tudatmódosító mérgező hatásuk. Hiszen mikor elalszom előtte, még álmom is ostoba és felszínes marad, behálózzák azt szörnyűséges célok és eszközök. Saul nem lát senkit és semmit körülötte. Teljesen megvakult. Nem csak fél szemére, mint Sütő András 1990 márciusában a marosvásárhelyi pogrom provokációjában, vagy mint az a fél szemére gyengén látó fiatal, kinek ép és egészséges szemét lőtték ki október 23-án a felfegyverkezett karhatalmisták. Nem. Saul mind szemére, mind addigi világképére teljesen megvakult. Egy snitt és vége addigi életének. Három nap, mint világtalan, három nap az elveszettség állapotában, három nap a mélységben sokaknak elég ahhoz, hogy átértékelje életét. Esetében is igaz a mondás: példás pandúr lett a rablóból. Már 30 esztendősen oly tisztségviselői rangot kapott, mellyel az akkor ismert világ felében irthatta a keresztyéneket, így még inkább döbbenetes a fordulat ígéretesnek kínálkozó karrierjében. Épp csak beitta a sivatag homokja István vérét, ahol Ő felügyelt, hogy „szabályosan” folyjék a pribékek kövezése, máris a főpap felhatalmazására lóhalálában vágtat inkvizíciós csapatával Damaszkuszba. Hitt feladata igaz voltában, abban, hogy szent ügyet szolgál, hiszen minősített gamálieli képzése volt. Isten nevében, tettre készen áll, már-már fanatizálva küldetését, hogy az un. Keresztyén szektákat teljes mértékben megsemmisítse. József Attila Tiszta szívvel c. versében valahogy így ír: „Harmad napja nem eszek se, sokat se keveset, …”a végén” ha kell embert is ölök” S valóban; idáig jutott a példás életű, értelmiségi római polgár, mert mint írja később „a lepel felfedetlenül maradt, mindaddig, míg Krisztusban el nem tűnik”/”Kor 3,14/ „Én vagyok Jézus, a kit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod.” – áll a Károli fordításban. Mert Saul nem lát maga körül semmit és senkit csak egyedül Jézust. „csak egyedül Őt” Jézus közelsége, az Ő leplezetlen valóságos jelenléte relatívvá homályosítja földközeli állapotunkat. Saul úgy esik le a magas lóról, hogy közben az egekig emeli fel a Krisztus kegyelme. Kis hazánk történelme is bizonyítja. Minél mélyebbre zuhanunk, annál inkább megmarad a kegyelem. Ahogy Reményik Sándor írja: Akkor megnyílik magától az ég, Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. Saul nem akart megváltozni, de szemtől-szembe Krisztussal, minden zavaró elem kiiktatva, vakon is belátja: új életre van szüksége. „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, s íme újjá lett minden.” /”Kor 5,17/ Újjá kell születnünk, mit mondja a sötét leple alatt Jézus Nikodémusnak. A káprázat, a csontig égő fájdalom, a tűz, a tisztulás és a zuhanás azonban nem maradhat el. „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Az igaz bűnvallás nem maradhat el. Inkább háromszor mint egyszer sem. Megspórolhatatlan. Nem véletlen, hogy az ApCsel-ben 3x fordul elő Saul megtérésének történeti példája. Csak így állhatunk meg most is előtte. Térdre zuhanva, lesütött szemmel és minden világi elemet kiiktatva, sötétben és némán. Csak reá szabad figyelnünk. S, ha így van, akkor a bűnbánat és a katarzis idejekorán szabadon megérkezik. Nem kényszerből, nem parancsra, hanem ha az ember is úgy akarja. És ez az isteni szeretet csúcsa. Először ad szabadságot, hogy minden kényszer nélkül dönthess. Igen vak voltam, de már látok. Saul is csak így kaphat új nevet, csak így kezdhet új életet, csak így építhet új egyházat. Krisztus egyházát. A kegyelem ideje elérkezett és a Szentlélek keresztségben kapott Pál nevű apostol által jut el az evangélium az egész világba. Pál csak így szeretheti azokat, kiket még három napja üldözött és viszont így, ha szabadságot kaptak erre. Az ellenséget se lehet szeretni parancsra, csakis, ha szabadságot kapunk erre. Pál a damaszkuszi úton a szeretet szabadságával találkozott Jézus személyében. S mivel sem az ország, sem a személy nem szabad, ezért oly kevés a szeretet a világban. Szükségünk van a sötétre, ideiglenes vakságra, hogy kiszabaduljunk megkötözöttségeinkből, előítéleteinkből, anyagiasságunkból, irigységünkből. Hogy szabadon tudjunk szeretni, hogy szabadon tudjunk választani. Példa erre a minapi e-mail, mely Andorka Eszter könyvét mutatta be. Az információk közül egyedül az ára hiányzott – melyen nekem is elsőre megakadt a szemem. Miért!? Hisz osztálytársam volt! Számít az ára? Nem mindegy? Hát lehet kilóra mérni szabadságot, szerelmet, életet, és hitet? Úgy néz ki igen. De boldogok, akik nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra néznek. Nap, mint nap bele kell vakulni a káprázatba, hogy aztán megtért lélekkel az újjászületésben kapott keresztyén névvel szabadon lássuk, és ne csak nézzük a lehetőségeket. Így hunyjuk le szemünket és valljuk meg bűneinket, hogy az Úr Jézus kegyelméért megmaradjon életünk az érzéki világon túl is! Ámen Stermeczki András