TÖRTÉNETE
Kisapostagon és környékén
a XX.sz.első felében jelentős számban nem éltek evangélikusok. A Duna
túlpartján Dunaegyházán, Apostagon és Dunavecsén éltek nagyobb
számban Ágostai Hitvallású evangélikusok. Mivel a termőföldeket
egyre többen kívánták művelni és ebből próbáltak megélni, így a
Szlovák gyökerű evangélikusok egy része a Dunántúlon próbált
földet szerezni. A II.világháború előtt egyre többen
települtek Kisapostagra és ekkortájt vetődött fel a
gyülekezetalapítás és templomépítés lehetősége. Az anyag és az
adomány szépen gyűlt.”Hajlékot Istennek, hajlékot embernek,
kőből, fából házat, raktál a léleknek ... igéből várat. ... magaslik
nem porlad a megtartó példa. ...” írta Kányádi Sándor. Eme
nemes eszme vezérelte a kisapostagiakat mikor a háború közelségében
templomot kívántak építeni. Csodák-csodájára abban az ínséges időben,
hadigazdaságban is sikerült minden anyagot, cementet, téglát,
fát beszerezni. Miközben keleten dúlt a harc, Kisapostagon
szorgos kezek rakták a falat. Ahogyan nőtt a fal, úgy araszolt,
közeledett a háború, annak minden borzalmával. Mire a tető is
felkerült a falra, a hazai tájak is veszélybe kerültek. Az
építkezéssel le kellett állni. Az építési anyag a tető viszonylagos
biztonsága alatt várta további sorsát.
Azután 1944.december
4-ről 5-re virradóan Kisapostagon is megszólaltak a fegyverek. Az
ütközetben a magyar katonák estek el. A közel kétszáz
hadifoglyot a készülő templomba terelték. Aztán elmúlt a háború
és a falu többé-kevésbé épségben maradt. Ez nem mondható el a
templomról. A felhalmozott építési anyagokat majd mind elhordták.
Ezért szó sem lehetett az építkezés közeli folytatásáról.
Múltak az évek. Újabb
próbatételek következtek. 1948-ban az állam a Magyar Evangélikus
Egyházzal egy “egyezmény-nek” nevezett diktátumot írt
alá. Elvesztettük az iskolákat is, de Kisapostagon a remény nem
hunyt ki. Ahogy Reményik Sándor írta:” Ne hagyjátok a templomot, a
templomot s az iskolát!” Ez a lelkesedés éltette az
evangélikusokat templomuk befejezésével kapcsolatban.
1950. október 15-én
következet be az a nap a kisapostagiak számára amikor végre
megszólalt a harang és istentiszteletre hívogatta az ott élőket. Az
akkor szerény külső lehetőséget adott a belső, a lelki
gazdagságot sugárzó érzelmek kifejezésének. Az egyházunkat ért sebek
és áldozatok miatt a templomszentelési alkalmon már csak Dezséri
László püspök vehetett részt.
A gyülekezet első,
igazi falusi lelkésze (amiként írta Tessedik Sámuel is:” milyen
szép és tág hatásköre van egy falusi papnak, mily végtelen sok
jót tehet ő különféle szakokban, idő, hely és körülmények
szerint.”) Komoly Sámuel nagy szeretettel fogott a szolgálat
ellátásához. Kisapostagon kronológiai sorrendben máig a következő
lelkészek szolgáltak:
A Kisapostagi Evangélikus
Egyházközség eddigi lelkészei: 1950-1964-ig Komoly Sámuel,
1964-1967-ig Dr Szikszay Zoltán, 1967-1977-ig Éltes Gyula,
1977-1978-ig Deme Dávid, 1978-1981-ig Deme Zoltán, 1981-1982-ig Bízik
László, 1983-1985-ig Schreiner Tamás, 1986-1990-ig Szeker Éva,
1991-1997-ig Reisch György, 1997-1999-ig Horváth Ferenc és
1999-napjainkig Stermeczki András evangélikus lelkész teljesített
szolgálatot Kisapostagon. A lelkészváltások alkalmával a köztes
időszakokban Szabó István dunaegyházi lelkész és Tóth Szőlős Mihály
esperes segítettek a szolgálatban.
A gyülekezet
életében 1996-ban gyökeres változás történt. Ez év
pünkösdjén avatták fel ugyanis Dunaújvárosban az
evangélikus templomot és a vele együtt felépült parókiát
is. A lelkész – a nagyobb missziói feladat miatt is –
természetesen a városba költözött. A kisapostagiak
azonban nem maradtak pásztor nélkül, hiszen ma is a két
gyülekezet társult egyházközségi formában működik. Itt
is meg kell említeni Mihácsi Lajos dunaföldvári evangélikus
lelkész szolgálatát, aki az elnyomás idején fáradtságot nem kímélve
járta a várost – Kisapostagon túl – és kereste az
evangélikusokat. Ennek alapján indult Szeker Éva Kisapostagról, hogy
mindezt folytassa. A kisapostagiak minden időben biztos hátteret
adtak a városi missziós munkához. Az ott élő testvérek áldozata és
önzetlen segítsége alapozta meg a dunaújvárosi
gyülekezetépítést, ami nélkül ma nem lenne a városban
templom. Reisch György lelkészségének idejére esett az, hogy a lelkes missziós munka folyományaként Dunaújvárosban templom és gyülekezet is épült. Áldozatos szolgálata nyomán a két gyülekezet immár egymást erősíti. Az 1996 pünkösdjén felavatott dunaújvárosi evangélikus központ többek között helyt ad a mindenkori lelkésznek is. Kisapostaggal Dunaújváros társult egyházközösségi formában él.
2000 őszén Káposzta Lajos evangélikus
esperes, Szabó Péter református esperes, és Stermeczki András parókus
ev.lelkész jelenlétében ünnepelte a Kisapostagi gyülekezet
templomának 50.évfordulóját. Az ünnep is bizonyította, hogy nem
veszett el egyetlen szó sem Isten igéretéből, ahogy Józsué könyvében
olvashatjuk /Józs 23,14/. Azóta sajnos az ifjúság aktív része
lecsökkent a faluban. Persze ez betudható talán annak, hogy csak
alsó tagozat van a faluban és inkább a városban töltik a
fiatalok az időt, de ez nem mentség. Bizony a szórványlelkészek
feladata igen nehéz. 
Sajnos több gyülekezet egyidejű
pásztorolása óhatatlanul az idő beszűküléséhez vezet. Ennek
ellenére ma Kisapostagon igen hűséges és életképes gyülekezet
él, melyet bizonyít a bibliaórások aktivitása, a választott
tisztségviselők felelőssége és a templombajárók kitartása. 2002-ben
reménység szerint kilenc konfirmandus állhat az oltár elé. (2001-ben
nem volt.) -A jelen évek tendenciája alapján Kisapostagon sajnos
évről-évre több a temetés mint a keresztelő, igaz csak igen kis
számban. A gyülekezet a parókia helyett azt tervezi, hogy a
templomhoz csatlakozóan, kis, egyszerű komfortos gyülekezeti termet
épít.
Reméljük a tervek
egyeznek Isten akaratával.
